Óriási a baj, pár éven belül eltűnhet a magyar szőlő fele: mi lesz a legendás borainkkal?

Pénzcentrum: Január végén jelent meg a Pénzcentrum interjúja Bácsi Zoltán borszakértővel, ami elég komoly vitát indított el a szakmában. Te is megosztottad az Aranysörte oldalán, elég határozott felhanggal.

Pflanzner Sándor: Én azért osztottam meg, mert Zoli interjújában volt egy nagyon idealista mondat:, miszerint reméli, a bioborászatok hosszú távon meg tudnak maradni. Ez körülbelül olyan, mint amikor a Sorstalanság főszereplője megérkezik Auschwitzba, és azt mondja: „ó, de jó lenne még egy kicsit élni ebben a nagyon szép koncentrációs táborban”.

Aztán persze megtörtént, ami ilyenkor szokott: sokan elolvasták az első mondatot, benne a „bioborász” meg a „tönkremegy a szőlő” szavakkal, és anélkül, hogy ismerték volna azt a tizenöt cikket, amit korábban írtam a teljes ágazat felelősségéről, gyorsan gyártottak egy szalmabábot, miszerint a bioborászok teszik tönkre a magyar szőlészetet. És aztán teljes fegyverzetben nekiálltak harcolni ezzel a szalmabábbal. Egy darabig próbáltam elmagyarázni, hogy nem erről van szó, de nem nagyon érdekelte őket.

Az előző interjú után kialakult vita valójában egy sokkal mélyebb, rendszerszintű feszültséget hozott felszínre: a fitoplazma miatt terjedő kabócafertőzés országos méretűvé vált, a felhagyott ültetvények fertőzési gócpontként működnek, a bioborászok és a konvencionális termelők között pedig egyre élesebb a konfliktus arról, hogyan és mivel kellene védekezni. A bioművelésben használt szerek sokak szerint nem elég hatékonyak, a biotermelők viszont nem akarnak elveszíteni egy drága és hosszú folyamat eredményeként megszerzett minősítést. Közben nincs országos, összehangolt védekezés, a költségek magasak, a szakma pedig patthelyzetben van. Ti hogyan látjátok: mi ennek a konfliktusnak a valódi gyökere, és miért robbant ekkorát a vita?

Bácsi Zoltán: Szerintem az államnak gyakorlatilag azonnal lépnie kellene. Nem egy hónap múlva, hanem tegnap. Még tél van, de mindjárt itt a tavasz, aztán a nyár, és simán lehet, hogy az 55 ezer, bennfentesek szerint 33 ezer hektárnyi szőlőterületünk felét letarolja a fitoplazma, ha nem történik semmi. Ehhez nemcsak pénz kellene, hanem folyamatok is: mintavételezés, mérés, monitoring, egy valódi projekt, amit szakmailag felépítenek. Meg lehet csinálni, ha van akarat és erőforrás egy hónap alatt is.

Pflanzner Sándor: Szerintem az egyik alapvető probléma az, hogy Magyarországon – ahogy nálunk, a Balaton‑felvidéken is – teljesen szétaprózódott a birtokszerkezet. A zártkerti rendszer miatt 2700 négyzetméteres parcellákból állnak a hegyek, mindenkié egy kis darab, és ehhez jön az a helyi építési szabály, hogy aki nyaralót akar építeni, annak a terület 80 százalékát szőlővel kell betelepítenie. Azért, hogy az épület elférjen, elhagyják a sorvégeket, a traktorfordulókat, így ezeknek a kis szőlőknek a művelése nem, vagy nehezen gépesíthető.

A gond ott kezdődik, hogy aki nyaralót akar, az nem akar szőlőt művelni. És ha valaki nem akar szőlőt művelni, akkor nem is fog. A szövetkezeti rendszer megszűnésével eltűnt az a közösségi háttér, ami korábban legalább valamennyire összefogta ezeket a kis területeket. Most rengeteg olyan ültetvény van, amit csak azért telepítettek be, hogy lehessen rá házat építeni – de valójában senki nem gondozza ezeket a szőlőket. Ezekből lesznek a fertőzési gócpontok.

Pflanzner Sándor, dörgicsei borász, az Aranysörte Kézműves Borászat alapító‑tulajdonosa

Bácsi Zoltán: Volt egy francia barátom, aki pontosan ebbe futott bele. Vett egy kis szőlőt a Balaton‑felvidéken, romantikus elképzelésekkel, hogy majd lesz saját bora. Csakhogy Budapestről ezt nem lehet művelni. Talált ugyan egy helyi Józsi bácsit, de háti permetezővel, rotakapával, munka közben napi pár liter bort elfogyasztva nem lehet szőlőt gondozni. A bor tönkrement, a szőlő elvadult, ő pedig egy idő után már csak azt várta, hogy pusztuljon ki az egész. Feladta, mert rájött: távolról, szakmai segítség nélkül ez teljesen reménytelen.

Pflanzner Sándor: Szerintem a magyar borászat egyik alapvető problémája a szocialista szövetkezeti rendszer öröksége. A klasszikus szövetkezet működhetett volna jól is: nagy, egybefüggő ültetvény, mindenki a saját sorait műveli, a közös munkák – növényvédelem, talajmunka – szervezetten zajlanak, a termést pedig a szövetkezet értékesíti. Ez egy életképes modell lett volna. Nálunk viszont a TSZ-ek szétesése után mindenki visszakapott egy darabot traktorral együtt, mellé egy felvásárlási ígéretet, ami aztán nem teljesült. A növényvédelem költségei gyorsan meghaladták a bevételt, a gazdák pedig elkezdték feladni, kivágni a területeket. Innen indult a lejtmenet.

A szocialista szövetkezetekben teljesen mindegy volt, milyen minőségű szőlőt adtak le: bármit átvettek, a szovjet piac pedig mindent felszívott. Nem volt minőségi szelekció, nem volt differenciált ár. Ez a szemlélet máig velünk él. Ma is úgy vásárolják fel a szőlőt, hogy nem számít cukor, sav, extrakt – jön a kombájn, beöntik a konténerbe, és kész.

A különbség jól látszik: egy modern osztrák szövetkezetben a felvásárlási ár 1,4–1,5 euró, nálunk tavaly a jobb szőlőkért is alig adtak 250 forintot. Ez mindent elmond.

Ha valaki valóban minőséget akar termelni, az más világ: nálunk például 60 mázsa/hektár körül dolgozunk, és ma kb. 480 forint egy kiló szőlő előállítási költsége. Az osztrák ár teljesen reális, marad rajta haszon is. A megoldás szerintem egy olyan rendszer lenne, ami nemcsak a mennyiséget, hanem a művelés módját is értékeli. Erre jó példa a Csopaki Kódex: pontosan leírja, milyen munkákat kell elvégezni, mennyi lehet a hozam, és ezt egymás között ellenőrzik is. Ha valaki nem teljesíti, nem kapja meg a minősítést. Ez kényszeríti ki a minőséget.

Bácsi Zoltán: Emlékszel, mi történt az első évben? 2012-ben, egy, akkoriban még extrém meleg, tehát szőlészetileg nehéz évjáratban indult útjára a Csopaki Kódex, és annyira szigorú rendszert raktak össze, hogy egy csopaki bor sem ment át a minősítésen az extrém meleg miatti magas cukorfokok magas alkoholt eredményeztek, ami megbillentette a borok egyensúlyi állapotát. Egyetlen termelő sem. Összeültek, és azt mondták: rendben, ez most így van, ezt az évjáratot elbuktuk. A következő – egyébként szintén nehéz, a márciusi hóesések miatt későn induló- évjáratban viszont néhányuknak már sikerült. Ezért jár nekik a respekt.

Pflanzner Sándor: Egy termelési rendszernek csak így van értelme. A Csopaki Kódex azért működik, mert egyszerre szab mennyiségi és minőségi korlátokat. Ha valaki betartja a szabályokat, akkor jó eséllyel extraktos, gazdag, valóban minőségi bor készül. A szabályok nem öncélúak, hanem garantálják a végeredményt. Egy ilyen kicsi országban pontosan erre lenne szükség.

Ha a minőségi termelés felé mozdulunk, és ezek a borok értelemszerűen nem a 1300 forintos tömegpiacon jelennek meg, akkor ki fogja megvenni őket?

Pflanzner Sándor: Nem 1300 forintért fogják ezeket a borokat árulni, az biztos. De a borfogyasztás ma már nem arról szól, hogy minden nap megiszunk egy üveggel. Ünnepekre, hétvégékre, alkalmakra veszünk bort. És ahhoz az egy ebédhez simán belefér egy 6–8 ezer forintos palack. Mert arról tudjuk, hogy az tényleg bor.

Bácsi Zoltán: Igen, és én azt mondtam neked korábban is: a bor a kisebbség italává válik. A bor, mint mindennapi élelmiszer gyakorlatilag megszűnt. Ez részben nem is baj, mert a magyar társadalomnak volt egy nagyon erős alkoholfogyasztási hagyománya. Ha ma kevesebb bort iszunk, az egészségügyi szempontból akár pozitív is lehet.

Ugyanakkor az is igaz, hogy jobb minőségű bort iszunk. És én hiszek abban, hogy a bornak lenne helye, mint élelmiszernek,  ahogy Portugáliában vagy Franciaországban. Ott a napi egy korsó bor a vacsorához teljesen természetes volt, a család együtt itta meg, és senkinek nem lett baja tőle. Ez egy kulturális minta volt, nem alkoholizmus.

Bácsi Zoltán borszakértő

Igen, csak közben egy olyan országban élünk, ahol akár 40%-os élelmiszer‑infláció is előfordulhat egy év alatt. Ilyen környezetben reális egyáltalán, hogy a fogyasztó megvegye a 6–8 ezer forintos minőségi bort?

Pflanzner Sándor: Most valóban nem. Ebben teljesen igazad van. De tíz év múlva? Nem tudjuk. Az elmúlt évtizedben volt olyan időszak, amikor jól éltünk, sőt defláció is volt, és akkor gond nélkül megvették a négyezer forintos bort. A fogyasztási adatok ezt mutatják.

A lényeg szerintem az, hogy nem a diszkontok alsó polcára kell termelnünk. Ha egy évjárat gyengébb, abból lehet olcsóbb bor, rendben. De stratégiai szinten választani kell: vagy megpróbálunk versenyezni a világ legnagyobb tömegtermelőivel - Chile, Dél‑Afrika, Olaszország, Franciaország, Spanyolország –, vagy az osztrák modellt követjük.

Ausztria pont akkora, mint mi, csak éppen a borexportja többszöröse a miénknek: literben, palackban, értékben, egységárban. Én biztos, hogy ezt az utat választanám. Az angol Tesco alsó polcáról nem fogjuk kiszorítani az ausztrál Sauvignon Blanc‑t. Egyszerűen túl kicsik vagyunk hozzá.

A kommentek között felmerült, hogy sok gazdának egyszerűen nincs pénze védekezni. Erről valahogy kevés szó esik.

Pflanzner Sándor: Persze, ez is része a problémának, és el is mondtam: a védekezés ma már nagyon drága. De ott éppen nem erről beszéltem, hanem arról az ellentmondásról, amit a natúrboros kolléga felvetett: hogy mi lesz a biotermelőkkel. Mert ők mivel fognak védekezni? A rövid hatástartamú, engedélyezett szerekkel? Van természetes eredetű piretroid is, krizantémból vonják ki, és bioban engedélyezett. Csakhogy három nap a hatástartama. A kabóca rajzása hat hét. Ez azt jelenti, hogy háromnaponta permetezni kellene. Számold ki, mennyibe kerül egy hektárt hat héten át így kezelni! Lehet, hogy érdemes elmozdulni a hosszabb hatástartamú szerek felé, arról nem is beszélve, hogy szívó kártevők ellen a felszívódó szerekkel történő védekezés az igazán hatásos. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a bioszerek drágák, de ma már a konvencionálisak is ugyanannyira drágák.

Ez az agrárolló: a szerek és a munkaerő ára sokkal gyorsabban nőtt, mint a szőlő felvásárlási ára. Régen gazdaságosabb volt szőlőt művelni, ma már nem. A traktor, a víz, a munkaidő, a hajnalban permetezés, a szél miatti visszafordulás,mind pénz és idő. A munkaerő pedig a legnagyobb kihívás. A Balaton‑felvidéken mennyibe kerül ma megfizetni valakit? Én két állandó embert tartok, csúcsidőben napszámosokat hívok, vagy a fiamat, aki tavaly szó szerint szügyig állt a szőlőben. Így is brutálisan nőnek a költségek. Idén 10 százalékkal kellett béreket emelni. Te észrevetted, hogy tíz százalékkal nőtt a szőlő felvásárlási ára? Mert én nem.

Ezért nyílik az agrárolló évről évre, és ezért mondom: a szőlőtermelők gazdaságilag ellehetetlenülnek. Ez az egyik legfontosabb pont.

Bácsi Zoltán: És akkor még ott vannak a teljesen életszerűtlen szabályok. Emlékszel, amikor a Mátrában deszantosok ellenőrizték a szüretelőket? Van egy törvény, hogy egy őstermelő területén csak a legszűkebb családtagok szüretelhetnek. Ha elhívod a barátodat, a tanárodat, az edződet, az már törvénysértés. Ad hoc segítség? Felejtsd el. És akkor csodálkozunk, hogy nem tudnak védekezni.

Felmerült a hatósági kivágás lehetősége is

Pflanzner Sándor: A hatósági kivágás valóban egy opció, de óriási a gyakorlati dilemmája. Vegyünk egy példát: ha van mellettem egy elhanyagoltnak tűnő ültetvény, ahol nincs metszés, nincs támrendszer, a szőlő a gazban kúszik, akkor első ránézésre azt mondanánk, hogy ezt ki kell vágni. Csakhogy lehet, hogy az illető kísérletet folytat – pont úgy, ahogy Mauer Oszkár teszi, aki metszés és permetezés nélkül dolgozik, és mégis világszínvonalú bort készít. Akkor őt is kivágatnánk?

Vagy ott az én példám: hat hektár egy tagban, szépen művelve, húsz évig rovarölő nélkül. Mégis megjelent a kabóca, mert a környéken mindenhol ott van. Ezidáig nem permeteztem rovarölővel, de ettől még nem „elhanyagolt” a terület. Akkor ezt is kivágjuk? Ezért mondom: a hatósági kivágás csak akkor működik, ha van egy objektív, szakmai kritériumrendszer, ami alapján eldönthető, hogy egy ültetvény valóban veszélyforrás, vagy csak más művelési filozófiát követ.

A Covid alatt otthon kellett maradnunk, nem volt választásunk.

Pflanzner Sándor: Igen, ez is egy nézőpont. A biogazdák gyakran mondják, hogy a szőlő „természetes immunrendszere” majd megvédi az ültetvényt. A növény nem fogja „legyőzni” a fitoplazmát, ahogy az ember sem győzi le a pestist vagy a himlőt pusztán természetes immunitással.

Bácsi Zoltán: A kabóca által terjesztett aranyszínű sárgaság egy magas valószínűségű, óriási hatású kockázat. Projektmenedzsmentben ezt úgy mondjuk: a kockázatnak rendkívül magas a bekövetkezési valószínűsége s ezzel egyidőben rendkívül erős a hatása, tehát kockázatkezelési szempontból erre kockázatkezelési tervet kell készíteni majd jóváhagyatni és azonnal elkezdeni a megvalósítását. Nem csak beszélni, cselekedni. Ezt egyénileg nem lehet megoldani. Összehangolt védekezés kell, állami koordinációval.

Mit jelent az összehangolt védekezés a gyakorlatban?

Pflanzner Sándor: Azt, hogy mindenkinek egyszerre kell lépnie. Először a lárvákat kell kiirtani – akár bioszerrel, akár konvencionálissal, teljesen mindegy. Aztán a rajzás idején is permetezni kell, mert ilyenkor jön be a fertőzés a környező, nem kezelt területekről. Ha valaki kimarad, az egész környéket veszélybe sodorja.

Jogszabállyal kötelezhető erre minden borász?

Bácsi Zoltán: Lehet kötelezni, de a lényeg a belátás lenne. Valakinek lehet, hogy fel kell adnia a biominősítését, amiben öt–tíz év munkája van. Ez fájdalmas döntés, de ha meg akarja tartani az ültetvényét, és közösségi emberként akar viselkedni, akkor szükséges. A borát így is el fogja tudni adni – lehet, hogy olcsóbban, de eladja. A jó bor jó bor marad.

Pflanzner Sándor: Én sem használtam eddig rovarölőt, most viszont kénytelen leszek. De ezt nem szabad a biogazdákra kihegyezni. A legtöbb szőlész, bio és konvencionális egyaránt nincs tisztában azzal, mit jelent a valódi talajtakarás. A talajtakaró nem az, hogy hagyom elfüvesedni a sort. Mi minden évben újravetjük: lucerna–árpa, bükköny–zab, keresztesvirágúak, hármas keverékek. Ha kell, retket vetünk, ami áttöri a mélyebb rétegeket. Így élő, virágzó, sokfajú kultúra van a sorközökben.

A növényvédelemben is van szerepe a talajtakarásnak?

Pflanzner Sándor: Persze. Ez a fajta talajtakaró növényzet rengeteg baktériumnak és gombának ad életteret, amelyek segítik a mineralizációt, és növelik a szőlő mikroelem-ellátottságát. Ellenállóbb lesz. De ez a fajta immunitás a mi hitünk szerint még mindig kevés ahhoz, hogy megvédje a szőlőt az amerikai szőlőkabócától. Bár van olyan borász barátunk, aki posztolta, hogy vannak mérések, amelyek szerint a különleges sorköztakaró képes visszaszorítani az amerikai szőlőkabócát.

Ez a fajta talajtakarás legfeljebb, „homeopátiás” hatású beavatkozás: lehet, hogy a kabóca kevésbé találja meg a tiritarka, virágos sorközű ültetvényt, mint a homogén, csupasz szőlőt, de ez nem valódi védelem. Legfeljebb kis különbségeket okoz.

Bácsi Zoltán: Ki az az ember, aki örömmel megy kemóra? Senki. De ha az orvos azt mondja, hogy időben vagyunk, és a statisztika szerint tízből kilenc ember meggyógyul, akkor dönteni kell. Mert aki nem kap kezelést, az lehet, hogy az a tíz százalék lesz, aki meghal. A lényeg: vannak helyzetek, ahol a kockázat akkora, hogy nincs „szelíd” megoldás, csak a kemény beavatkozás.

Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy itt van egy erős emberi tényező is. Ahhoz, hogy valaki a mennyiségi szemléletről átálljon minőségire, le kell mondania a hozamról. Le kell menni másfél kiló környékére tőkénként, vagy még lejjebb. De ez a váltás nem csak technikai kérdés, ez egy tudatossági szint, illetve egy szintet lépés. Aki azt mondja, hogy nem fúj többé rovarirtót, nem fúj felszívódó szereket kéthetente, az valójában az egész életében elkezd minőséget keresni: a borban, az ételben, a ruhában, a könyvekben, a barátokban. Nő a tudatossága. Ez egy holisztikus csomag. És amikor valaki ezt a szintet eléri, akkor elkezd ragaszkodni is hozzá. De a pszichológia azt tanítja: adott időben bizonyos dolgokat el kell tudnunk engedni.

Most ez történik. Aki húsz évig építette a szőlője immunitását és most fújnia kell, annak ez egy konkrét gyászfolyamat. Ha én lennék az állam, pszichológust is küldenék melléjük. Mert egy őstermelő, egy szőlész-borász azt érzi: „megölöm azt, amit felépítettem”. Tökéletesen megértem a fájdalmukat. De újra lehet építeni, és lesz kinek bort készíteni. Az ember képes változni, és a szőlő, ami valamilyen mágikus módon hasonló az emberhez, szinténmutatja az utat: ha keveset kérünk tőle, jobb bort ad. Néha nekünk is meg kell lépnünk ezt az ugrást, és el kell tudnunk engedni azt, amihez túlzottan ragaszkodunk.

Pflanzner Sándor: Amit mondani akarok, az pontosan ugyanaz: a talajtakarásban ugyanaz az élő, sokszínű ökoszisztéma épül fel, amiben a biogazdák hisznek. Én ezt nagyon tudatosan csinálom: minden évben újravetem, váltogatom a keverékeket, rengeteg munka és rengeteg pénz. A vetőmag és a talajmunkák nagyjából annyiba kerülnek, mint a növényvédelem. És most azt kell mondanom, hogy mindezt, ezt a húsz év alatt felépített talajéletet, a gombákat, baktériumokat, ugróvillásokat, egyetlen kör szintetikus piretroiddal gyakorlatilag lenullázom. Ki tudja, hány évre. Nagyon. De megteszem, mert ez a helyzet, amiben most élünk.

És akkor erre mondja azt az ember, hogy oké, akkor ennek vége van. De ez nem támadás mások ellen, ez nekem is ugyanolyan nehéz.

Pflanzner Sándor

És ezt kéne belátnia mindenkinek.

Pflanzner Sándor: Csak reménykedem benne, mert ha nem, akkor teljesen mindegy, hogy valaki konvencionális gazdálkodó, biotermelő vagy egyszerűen felhagyott ültetvény tulajdonosa: ez a betegség képes kipusztítani a magyar szőlőt. Ez nem túlzás, ez a szakmai realitás.

És az a legnagyobb baj, hogy ágazati irányítási szinten sincs valódi célkitűzés. Nincs stratégia, nincs koordináció, nincs kommunikáció. A magyar bor jövőjéről beszélünk, és ez a szélesebb szakmai és politikai környezetet egyszerűen nem érdekli. Rajtunk kívül néhány borászati közösségen és újságírón kívül senki nem foglalkozik vele.

Mondok két adatot, hogy érthető legyen a lépték. Van Magyarországon egy akkumulátorgyár, amelyről most derült ki, hogy a talajt és a levegőt is súlyosan szennyezte. A dolgozók kadmiumot lélegeztek be, és erre kaptak egy sebészi maszkot. Ez a gyár tavaly 133 milliárd forint támogatást kapott. Ugyanebben az országban, amikor tavaly kitört a nagy kabóca-rajzás, a teljes szőlészeti ágazatra 3,8 milliárd forintot különítettek el védekezésre. Ennyi. Két szám egymás mellett, és rögtön látszik, hol vannak a prioritások.

A betegség jelenlétét 2012-ben már feltérképezték. A növényvédelmi szakemberek akkor szóltak, hogy ebből óriási baj lesz. Tizenkét évig semmi nem történt. Egyetlen érdemi lépés sem. Tavaly, az aszályos évben, amikor a kabóca robbanásszerűen elszaporodott, akkor kaptunk észbe, de addigra már késő volt.

És közben mivel foglalkozik az Országgyűlés Mezőgazdasági Bizottságának elnöke? Tavaly októberben 166 posztja volt, abból hat szólt erről a témáról, és azok is csak protokollfotók voltak két szemléről. Miközben olyan borászok, mint Sütő Zsolt, traktorral húzzák ki a az ültetvényeik egy részét, mert tombolt a fertőzés.

Mikor kell elkezdeni a permetezést?

Pflanzner Sándor: Tavasz környékén van egy pont, amikor szabad szemmel is jól láthatók a lárvák: apró, két milliméteres fehér kis lények, amik ott mászkálnak a leveleken. Ha látjuk, hogy megjelentek, akkor jön az első ütem: egy vagy két taglózó permetezés. Ezzel kiírtjuk a lárvákat, és akkor a mi szőlőnkből már nem indul el a rajzás. A második lépés az, hogy amikor a többi területről bejönnek a friss egyedek, akkor a rajzásban is védekezni kell. Mert ez nem egygazdás kórokozó. Nem arról van szó, hogy csak a szőlőben él. Mondok párat, kapaszkodj meg: hársfa. A meleg völgyek jellegzetes indikátora, tele van vele az ország. Aztán ecetfa: mindenhol nő, senki nem irtja.

És ne felejtsük el, most ugyan az amerikai szőlőkabóca nyálmirigyében találtuk meg a fitoplazmát, de semmi nem garantálja, hogy később egy másik kabócafaj, vagy bármilyen szívogató rovar ne tudná továbbvinni. A járványoknak ez a természete: képesek vektort váltani.

Tehát akkor nagyon nagy baj van?

Pflanzner Sándor: Szerintem igen. És az a véleményem, ha ez a töketlenkedés folytatódik, és hagyjuk, hogy a fertőzés szépen elérjen az ország végéig, akkor tíz év múlva szigetszerűen fogunk szőlőt termelni. Ha most a jelenlegi fertőzöttséget visszavetítjük mondjuk a pestis analógiájára, akkor a mai magyar szőlőterületeknek nagyjából a negyven százaléka lesz megtartható.

A 2026 januári hideg időjárás adhat okot reményre, hogy nem telelnek át az egyedek?

Pflanzner Sándor: Nem feltétlenül, mert láttam képeket, hogyan teszik a petéket a szőlő kérge alá. Ott nincs olyan hideg, ami igazán ártana nekik. Azt tanultuk a növényvédelem‑tanáromtól, hogy az áttelelő kabócáknak nem is feltétlen a nagy hideg a legrosszabb, hanem amikor felmelegszik az idő, aztán visszafagy, aztán megint felmelegszik, megint visszafagy. Ettől legyengülnek, bepállanak, bepenészednek, és nehezebben élik túl.

Bácsi Zoltán: Minden kedves borszerető barátomnak üzenem, hogy vásároljatok bort ma.

Amíg még van.

Bácsi Zoltán: Amíg még van. Különösen organikus bort. El kell fektetni egy-egy kartont ebből-abból-amabból.  De komolyra fordítva, a legfőbb üzenetem az, hogy bátorság kell a változásokhoz, meg kell lépni, el kell engedni dolgokat, ez is az élet része.

Pflanzner Sándor: Nem a biogazdák ellen beszélek, nem a konvencionálisok ellen, nem azok ellen, akik felhagyták a szőlőt, és nem azok ellen, akiknek nincs pénzük permetezni. Ez nem erről szól.

Olvastam egy cikket egy monori borászról, növényorvos is, akinek tíz hektár rajnai rizlingje volt. Kiment a szőlőbe, ránézett, és látta, ez az. Kivágta az egészet. És ő mondta azt a mondatot, ami szerintem mindent elmond: „Értsék meg, ennek itt tényleg vége van!”

Én sem azért beszélek erről, hogy vitát gerjesszek, hanem azért, mert két évvel ezelőtt én is ugyanígy tettem az egészre. Nem vettem komolyan, nem láttam, hogy öt év múlva nem lesz szőlőm, ha így folytatódik.

Szóval ahol még nincs ott a kabóca, talán a Mátrában, talán az Alföld déli csücskén, ott mindenki figyeljen, hogy ne is legyen. Vigyázzunk, amíg még van mire. És ahol már ott van, ott meg kard ki kard: tessék permetezni! Ha valakinek van jobb ötlete, akkor én örömmel meghallgatom. De most, ebben a helyzetben, ez az egyetlen esélyünk.

Mit gondolsz arról a helikopteres védekezésről, amit tavaly alkalmaztak?

Pflanzner Sándor: A helikopteres permetezés teljesen félrement. Egyrészt taglózó rovarölővel nem permetezünk repülőről, mert óriási az elsodródás, a környezeti kár. Másrészt szeptember végén–október elején már késő volt: a kabócák addigra visszahúzódtak telelni. Ezért ez a védekezés a cselekvőképes kormány látszatát fenntartani igyekvő művelet volt.

A valódi megoldás az lenne, hogy szüret környékén, amikor a tünetek a legjobban látszanak, országos felmérést végzünk. Agráregyetemisták, szakközépiskolások két hétig járnák a területeket, és egy mobilalkalmazással fotóznák, jelölnék a gyanús tőkéket. Laboros visszaigazolással fel lehetne építeni egy nagy adatbázist, ami később 90% pontossággal segítene felismerni a fertőzést. Mert az aranyszínű sárgaság fitoplazmás tüneteket nagyon nehéz felismerni, mert ugyanúgy vörösödik a levél tápanyaghiánytól, ESCA-tól, bivalykabóca-petétől, fajtajellegtől vagy más fitoplazmáktól is.

Én is így dolgoztam: ha valami gyanús volt, kivágtam. A labor néha mást mondott, de a gyakorlatban nem lehet hibázni. Ha száz tőkét kell kivágni, akkor százat kell. A támogatási rendszernek is erre kellene fókuszálnia, nem újratelepítési pénzekre. Olyan ez, mintha egy fék nélküli autót törnél össze, és azt mondanák: „semmi baj, kapsz másikat”. A kabóca elleni védekezés csak akkor működik, ha mindenki egyszerre lép, és ha a felismerést, a mintavételt és a döntést modern eszközökkel támogatjuk. Hideg tél, egy kis hó nem fogja megoldani. Csak a szervezett, összehangolt munka.

Képek: Gosztola Judit