Ez az igazi tragédia: évente több 10 ezer magyar kénytelen milliós adóssággal és kirekesztve kezdeni új életet

Kevés stigmatizáltabb csoport van ma Magyarországon, mint a börtönviseltek. A társadalom nemcsak lenézi, de ki is rekeszti őket, miközben kevesen tudják, milyen óriási lelki és adott esetben anyagi teherrel lép ki valaki a börtön kapuján. Évente több ezren próbálnak meg sok hónap vagy év elzárás után visszailleszkedni egy olyan világba, amely már egyáltalán nem hasonlít arra, amit hátrahagytak. Elég csak arra gondolni, mit művelt velünk az elmúlt másfél évben a mesterséges intelligencia: aki most találkozik vele először, annak egyetlen pillanat alatt kellene alkalmazkodnia hozzá, ez szinte lehetetlen. És ez még csak a jéghegy csúcsa: a benti élet logikája, ritmusa, szabályai szöges ellentétben állnak a kinti valósággal.

A számok önmagukért beszélnek: 2024-ben 54 431 jogerősen elítélt szerepelt a hivatalos nyilvántartásban, mögöttük pedig ott áll még minimum százezer hozzátartozó, akiknek az élete ugyanúgy széthullik, amikor valakit elvisznek otthonról. Magyarországon kétszer annyian ülnek rács mögött lakosságarányosan, mint az európai átlag, és bár a túlzsúfoltságot az elmúlt években konténerekkel próbálták enyhíteni, a hazai börtönök továbbra is 100 százalékos kihasználtsággal működnek.

A benti élet pedig nem hasonlít semmire, amit a kinti világban megszoktunk. Sándor, aki 18 évesen került be rablás miatt, és tíz évet töltött bent, egy podcastban úgy fogalmazott: a börtönben minden egyetlen cél köré szerveződik, hogy túlélj. Hajnali ötös ébresztő, folyamatos kontroll, állandó küzdelem a saját helyedért, a kapcsolatokért, a józanságért. Aki nem kezd el időben gondolkodni azon, mi lesz a szabadulás után, azt egyszerűen elnyeli a rendszer. „A napok lepörögnek, és amikor hirtelen kinyílik a kapu, akkor jön a valódi probléma” – mondta.

A statisztikák ezt visszaigazolják. Magyar adatok nincsenek, de a hazai szakemberek szerint a helyzet nagyon hasonló az Egyesült Államokéhoz: a szabadultak 68,7 százaléka három éven belül visszakerül, öt éven belül pedig már 76,6 százalékuk. Vagyis minden negyedik embernek sikerül csak tartósan kint maradnia.

Persze e teljes képhez az is hozzátartozik, a visszaesés mögött nem mindig a szegénység vagy a munkaerőpiaci nehézségek állnak. Sok családban a börtön maga a minta. L. Ritók Nóra írja le a Nyomor széle blogjában: vannak gyerekek, akik büszkén pöttyözik fel a „börtöntetkót” a karjukra, és dicsőségként mesélik, hogy az apjuknak bokaperece van. A szabadulás sok helyen ünnep, egy nagy buli, nem pedig újrakezdés. Ha valaki ebbe nő bele, számára a börtön nem elrettentés, hanem identitás.

És a rendszer persze próbál, de ritkán segít kitörni ebből, hiszen a magyar büntetőpolitika az elmúlt évtizedekben egyre szigorúbb lett: több a letöltendő büntetés, hosszabbak az ítéletek, lejjebb vitték a büntethetőségi korhatárt, és egyre kevesebb az alternatív szankció. Mindez óriási költség az államnak: egy fogvatartott napi elhelyezése 15 ezer forint, miközben a raboknak maguknak is hozzá kell járulniuk a „rabtartási díjhoz”, nagyjából napi 900 forinttal. A benti fizetés alacsony, a levonások magasak, a telefonálás drága, és sokszor a kint lévő családnak kell támogatnia a bent lévőt anyagilag – hangzott el a podcasban.

A szabadulás után pedig egy olyan akadálypálya vár rájuk, amelyet a legtöbb ember el sem tud képzelni. Új személyi, lakcímkártya, adóigazolvány, TAJ-szám, járulékfizetés, lakhatás, munka – mindez úgy, hogy közben ott a stigma, a bűnügyi költség, az adósság, és sokszor már nincs, aki várja őket. A kapcsolattartás ugyanis a szakértő szerint három év után drámaian gyengül, és nem mindenkit fogad vissza a családja.

Sándor szerencsésebb volt: egy civil szervezet mentort adott mellé, egy olyan nőt, aki hónapokon át segítette felkészülni arra, mi vár rá odakint. „Ha nem készültem volna, biztosan visszamentem volna. Az ember oda menekül, amit ismer. Ha csak a poklot ismeri, akkor oda fog visszamenni” – mondta. Szerinte a reintegráció kulcsa a tudatosság: előre gondolkodni, tervezni, kapaszkodókat keresni. A benti képzések, a beszélgetések, a korábbi fogvatartottakkal való találkozás mind életmentő lehet.

A szakemberek szerint a legfontosabb mégis a kapcsolattartás. A Helsinki Bizottság évek óta hangsúlyozza: ha valakit várnak odakint, ha van kivel beszélnie, ha nem szakad el teljesen a külvilágtól, akkor sokkal nagyobb eséllyel tud új életet kezdeni. A jelenlegi rendszer azonban gyakran épp ezt akadályozza: a látogatások ritkák, a telefon drága, a levelezés lassú, és a minőségi kapcsolattartás sokszor lehetetlen.

És amikor valaki úgy lép ki a kapun, hogy nincs pénze, nincs papírja, nincs munkája, nincs hova mennie, és nincs, aki várja, akkor a visszaesés nem „rossz döntés”, hanem szinte törvényszerű következmény.

Segítség a falakon belül

A Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága a Pénzcentrumnak küldött válaszaiból is kiderül, a büntetés‑végrehajtás kiemelt feladata a fogvatartottak társadalomba való visszavezetése, mert ez közvetlenül hat a visszaesés csökkentésére és a közbiztonságra. A befogadás után minden elítélt komplex állapotfelmérésen vesz részt, pszichés, szociális, egészségi, kockázati tényezők, amely alapján egyéni reintegrációs terv készül.

A bv‑intézetekben számos program érhető el: egyéni és csoportos reintegrációs és pszichológiai foglalkozások, önismereti és agressziókezelő tréningek, drogprevenció, kulturális és sporttevékenységek, könyvtári és egyházi programok, valamint művészetterápiás fejlesztések.

Az oktatás és szakképzés kiemelt terület: minden intézetben biztosított a tanulás, az érettségi megszerzése és piacképes szakmák elsajátítása. Évente több ezer fogvatartott vesz részt képzésben, mintegy 2500-an szereznek bizonyítványt. A legkeresettebb szakmák: szobafestő, kőműves, burkoló, szakács, targoncavezető, asztalos, női szabó. A vizsgák a civil rendszerrel azonos követelmények szerint zajlanak. A gyakorlati képzést a bv gazdasági társaságai biztosítják valós munkakörnyezetben.

Az utógondozást a büntetés‑végrehajtási pártfogó felügyelők végzik, amit a fogvatartott szabadulás előtt kérhet. Segítenek munkakeresésben, lakhatásban, és kapcsolatot tartanak önkormányzatokkal, munkáltatókkal, civil és egyházi szervezetekkel.

A reintegrációs programok többsége ugyanakkor önkéntes, ám a tapasztalatok szerint egyre többen élnek velük, főleg azok, akik tanulni vagy dolgozni szeretnének szabadulás után. A resztoratív szemlélet erősödik: a jóvátételi programok célja a felelősségvállalás és a közösségi értékekhez való hozzájárulás. Ezek keretében ajándéktárgyak készülnek, településtisztasági és felújítási munkák zajlanak, valamint kulturális és művészeti bemutatók is megjelennek.

A 2015‑ös jogszabályi változás óta nagyobb hangsúlyt kap az egyéniesítés és az önkormányzatokkal, munkaerőpiaci szereplőkkel való együttműködés. Bár a célzottabb támogatás segíti a stabilabb életkezdést, meglátásuk szerint továbbra is kihívás a lakhatás, a motiváció fenntartása és az eltérő szociális háttérből fakadó nehézségek kezelése.

Civilek a pályán

De nem csak a falakon belül, kívül is sokan küzdenek a frissen szabadultakért. A Helsinki Bizottság és a FECSKE a fogvatartottakat és családjukat képviselik, ami egy szabadult fogvatartottakból, hozzátartozóikból, civilekből, valamint a büntetés‑végrehajtás területén dolgozó szakemberekből és kutatókból álló hálózat. A csoport abból indul ki, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy a szabadságvesztését emberséges körülmények között töltse. Meggyőződésük, hogy az emberhez méltó börtönkörülmények és a megfelelő szociális támogatás alapvető feltételei annak, hogy a szabadulás után valaki talpra tudjon állni és sikeresen vissza tudjon illeszkedni a társadalomba. A FECSKE kriminológus tagja Kovács Petra a család szerepét erősítette meg:

A munkám során sok fogvatartottal, hozzátartozóval és frissen szabadult emberrel vagyok kapcsolatban, és azt látjuk, ha nincs a közelben család vagy barát, aki segíteni tud, akkor nagyon nehéz talpra állni. A társadalmi stigmatizáció is erős, Magyarországon kevesen elfogadók a fogvatartottakkal kapcsolatban. Sokan mondják is, hogy a büntetés nem a szabadulással ér véget, hanem utána kezdődik igazán.

Ők nem vesznek részt az állami reintegrációs programokban. Azt viszont tudja, hogy az állami rendszerben sincs kötelező részvétel: ha valaki reggel 8‑kor kisétál a börtön kapuján, és nincs feltételes szabadságvesztésen vagy reintegrációs őrizetben, akkor egyszerűen „mehet amerre tud”. Éppen ezért a kinti világra koncentrálnak elsősorban:

Sok hozzátartozóval már akkor kapcsolatban vagyunk, amikor a szerettük még bent van. Van, aki szabadulás után keres meg minket, mások pedig úgy fordulnak hozzánk, hogy korábban nem volt velünk kapcsolatuk. Alapvetően azonban nem a szabadultakra fókuszálunk, hanem a bent lévőkre és a hozzátartozókra. A hozzátartozók nézőpontja kiemelten fontos számunkra.

Arra a kérdésre, hogy évente hány embert tudnak elérni, pontos számot nem tudott mondani, mivel a segítségnyújtás szintje nagyon különböző lehet. Sok tájékoztatójuk elérhető online, és igyekszünk minél több embert elérni.

Nemrég például a börtönök előtt tartottunk jogi tanácsadást a látogatóknak. Budapesten és Szegeden is voltunk.

Úgy látja, az emberek Magyarországon kevésbé vannak tisztában a jogaikkal, a rendszer zárt, kevés naprakész információ érhető el a BVOP részéről. Ezt próbálják ők pótolni.

Szabadulás után sok gyakorlati kérdés merül fel: jogosult‑e munkanélküli ellátásra, milyen szociális támogatást kaphat, ki segít lakhatást találni vagy munkát keresni. Vannak civil szervezetek, például a Váltó‑sáv Alapítvány, ahol félutas ház működik, és segítenek az elhelyezkedésben. De a szabadultak nagyon hátrányos helyzetből indulnak: nincs erkölcsi bizonyítványuk, sokszor adósságot halmoztak fel.

A rabtartás napi összege körülbelül 900–1000 forint. Ha valaki bent nem tud dolgozni, vagy nincs pénze, amiből vonni lehetne, akkor ez az összeg felhalmozódik, és szabadulás után a NAV próbálja behajtani. Így akár több százezer forintos adósságot is fel tud halmozni valaki a rácsok mögött.

Ez egy adósságspirál. Ha valaki eleve nehéz anyagi helyzet miatt követett el bűncselekményt, majd szabadulás után sem talál munkát vagy lakhatást, és még adóssága is van, az nagyon megnehezíti az újrakezdést. Ez növeli a visszaesés kockázatát is.

 - teszi hozzá Kovács Petra. Az állami rendszerből szerinte leginkább az utánkövetés hiányzik. Jó lenne, ha lenne olyan szociális munkás, aki a szabadulás után segíti az érintettet. A pártfogók valamennyire ellátják ezt a feladatot, de forráshiányos a rendszer. Fontos lenne az is, hogy a benti szakmákhoz kapcsolódóan legyenek céges együttműködések, ahol a szabadultak valóban elhelyezkedhetnek.

Sok más országban működnek olyan munkahelyek, kávézók vagy éttermek, ahol szabadultakat foglalkoztatnak. Kolumbiában például közösségi centrumok működnek, ahol munkát és támogatást is kapnak az érintettek. Ezek jó minták lennének itthon is.

De szóba kerültek a családtagok is, rájuk is külön figyelmet fordít a program. A hozzátartozók is kirekesztett helyzetben vannak, már a bentlét alatt is, hiszen sokszor megalázó bánásmódban részesülnek a látogatáskor, és a saját közösségeikben is nehéz erről beszélniük.

Ezért fontosak a támogató csoportjaink: ott megélhetik, hogy nincsenek egyedül.