Kassai Lajos: Egy tönkretett társadalom bizalmát helyreállítani sok esetben „mission impossible”

„Lovas szellemtől áthatott az az ember, aki a jóságos természet mellett bátor szívű. Aki lovában, önmagában és fegyverében bízik, aki lovát önmagánál is jobban szereti és ápolja…” – így szól a századfordulós Magyar Királyi Honvéd Lovassági Szolgálati Szabályzat. Felmerül a kérdés: mi korunk „lova” és „fegyvere”, amelyek a jóságos természet mellett bátor szívű embert ma útján elkísérhetik? Létezik ma egyáltalán ilyen ember?

Kassai Lajos: Hát képzelje, hogyha valaki be akar hozzánk, a Kassai lovasíjász iskolába kerülni, annak felvételiznie kell. Miután sikeres felvételit tett, szó szerint ezt az szöveget kell elmondania. A vezetőknek pedig Dobó István esküjét kell megtanulniuk: „Esküszöm, hogy a vár és az ország védelméért…” Jártam Mongóliában, ahol egy kínai professzor a hun irodalommal és nyelvvel foglalkozott. Ő ismertette meg velem a hun esküt – szinte pontosan ugyanezt, amit Ön is felolvasott. Hihetetlen, hogy több ezer kilométerre innét szinte ugyanezt az idézetet hallottam! Ez nem egy friss történet; több ezer évre nyúlik vissza, és még a magyar honvédségi hagyományban is tovább élt. Örülök ennek a kérdésnek, mert jól mutatja, hogy az alapértékek szinte változatlanok maradtak, több ezer éven át.

Emlékszik arra a pillanatra, amikor jött a vágy, hogy szeretne egy íjat?

Hatéves voltam. Egy könyvben megláttam Cs. Sebestyén Károly rajzát egy Árpád-kori íjról. Olyan erősen égett belém az a kép…. Aztán felnőtt fejjel sikerült ugyanezt az íjat rekonstruálni. De nézze, én ’60-ban születtem, egy lavórból mosakodott az egész család – én még onnét jövök. Emlékszem, amikor bevezették hozzánk a vizet. A mi játékaink a nyilazás, a csúzlizás, a parittyázás volt. Mi ezt játszottuk, sokat mozogtunk, nem volt semmi más. Egy igazi offline generáció vagyunk. Apám biciklijével tanultam meg kerékpározni – a váz alatt. Amikor már leértem róla, akkor kaphattam csak sajátot. Nálunk nem volt túlóvás, nem volt pánikoló anyuka a homokozó mellett.

Mikor jött az íjászkodáshoz a lovaglás?

A lóhoz már kellett egy egzisztencia, hogy azt is tudjam vállalni. Körülbelül 25–30 éves koromban kezdtem el komolyabban foglalkozni a lovakkal. Ezt is lépésről lépésre kellett felépítenem.

Minden reggel itt a lovardában, gyakorlással indul a napja?

Ha tehetném, edzéssel kezdeném a reggelt, de jellemzően munkával indul, elég rendszertelenül zajlik az életem. Van egy íjkészítő üzemem, vezetek egy világszervezetet, és itt a völgy, ahol a családommal, feleségemmel és két kislányommal élek. Soha nem tudtam igazán támaszkodni egy fix időbeosztásra, ami komoly teher, hiszen fontos lenne, hogy az embernek legyen egy napi rutinja. Nálam ez kevésbé alakult ki – mindig az aktuális feladatok határozzák meg, mit csinálok. Ma reggel például azzal indítottunk, hogy két disznót levágtunk.

Míg beszélgetünk, épp egy kötélen egyensúlyoz. Önmagában is hihetetlen mutatvány, de mire jók ezek a gyakorlatok?

Lényegük, hogy fejlesszék azokat a képességeket, amelyekre egy lovasíjásznak szüksége van. Ehhez kiváló egyensúlyérzék kell, hiszen mi nem ülünk a lovon, hanem állunk a kengyelben – pont úgy, ahogy most én itt a kötélen. Ha az egyensúly nem tökéletes, kapaszkodnom kell, vagy nem tudom követni a ló ritmusát. A kengyelben állva kell végrehajtani a lövéseket, ezért ezek a gyakorlatok elengedhetetlenek a mozgás és a koncentráció fejlesztéséhez.

Másrészt, ha az ember összeszed egy rutint, azt folyamatosan szinten lehet tartani. Mert ha elveszíti, az nagy baj. Amikor a képességek, az erőnlét megkopik, azt újra kell építeni. Ha az ember felszed pár kilót – azt kőkemény munka leadni. Ezért inkább folyamatosan fenntartom az állapotot.

De nálam nem ez a lényeg. Én ezt egyszerűen szeretem csinálni. Nincs mögötte semmilyen kényszer vagy bizonyítási vágy. Egyszerűen jólesik. Ha egy szint alá megyek, az rossz érzés. Ha fent maradok a kötélen, ha megvan az egyensúly – az elégedettséggel tölt el. Jól érzem magam, szeretem ezeket a gyakorlatokat.

Reggeli gyakorlásként egy kis kötéltáncos nyilazás - Kassai Lajos lovardájában (Fotó: Stiller Ákos)

Hány emberrel működteti a Kassai-völgyet? Van egy csapat, vagy inkább tanítványokkal dolgozik együtt?

A feleségemmel és a két lányommal élek, illetve van egy tanítványom, aki itt lakik velünk a völgyben. Ő is dolgozik, besegít, és gyakorlatilag az élete ebből a munkából áll.

Hihetetlen: így, alkalmazottak nélkül hogyan lehet hektárnyi területeteket megművelni, és közben még jut ideje másra is…

Úgy, hogy nagyon jó a logisztika. Hatvanéves koromra sikerült felépítenem egy olyan rendszert, ami szinte egyszemélyes. A szakmám mezőgazdasági gépszerelő, maximálisan kihasználom a XXI. század adta technikai lehetőségeket, a gazdaságot is így, hatékonyan raktam össze. Minden gépesítve van, így a mezőgazdasági munka sokkal gördülékenyebb.

És a cégvezetés, a lovasíjász-világszervezet irányítása is ilyen logisztikával működik?

A vezetésnek három módja van: a diktatórikus, amikor a vezető megmondja, mit kell csinálni; a demokratikus; és a laissez-faire, a megengedő. A jó vezető mindhármat tudja alkalmazni. Vannak helyzetek, amikor egyértelmű utasításokra van szükség, máskor le kell ülni, átbeszélni a dolgokat, és van, amikor a megengedő üzemmód a legjobb – ilyenkor mindenki azt csinálja, amit jónak lát.

Most már inkább a megengedő üzemmódban van?

Pár hete nyugdíjba mentem. Most „nyugdíjas bácsi” vagyok, aki itt balettozik a kötélen. (nevet) Betöltöttem a 65. életévemet, megkaptam az első 230 ezres nyugdíjamat, tényleg, utána is kéne néznem, mi minden jár eztán nekem Visszatérve a vezetésre: ennyi idősen már nem fogok közvetlenül embereket irányítani, és már nem engedek közel magamhoz olyanokat, akiket folyamatosan terelni kell.

Nálam ez tudatos döntés, hogy mindig csak annyit vállalok magamra, amennyit bírok. Nekem az esik jól, ha pont annyi a feladatom, amennyit el is tudok végezni.

A felesége hivatásos táncos. Ő is lovasíjászkodik, részt vesz a tanításban, a Kassai-völgy bemutatóin?

Ő még tanul lovagolni, de nagyon intenzíven, és remekül halad. A két kislányom – öt és hét évesek – szintén lovagolnak. Van egy 42 éves lányom is, ő már külön él tőlünk.

A kislányai itt, Kaposmérőn járnak óvodába és iskolába?

Igen, helyben az óvodában is kiváló pedagógusok vannak. Nem viszem a gyerekeimet versenyistállóba – elég, ha jól érzik magukat. Tanulnak, játszanak, úsznak, néptáncolnak – pont, ahogy egy gyereknek kell. Meg kell tanulniuk írni, olvasni, számolni – a többit pedig itt, a völgyben elsajátíthatják. Nap mint nap találkoznak bivalyokkal, szürkemarhákkal, lovakkal, mangalicákkal – ez az ő világuk, ebben nőnek fel.

Ma már 18 országban épült Kassai-pálya, megannyi tanítványa van világszerte. Ennek ellenére még mindig mi, magyarok vagyunk ebben a legjobbak?

Idejött Kínából egy fiatalember, eltöltött nálunk pár edzőtábort, aztán megépítette a saját pályáját otthon. Ugyanez történt Kanadában, Iránban, Dél-Afrikában. Megérkeztek, beleszerettek a helybe, a kultúrába, a lovasíjászat szellemiségébe – és otthon, a saját közösségükben folytatták. Így terjedt el a világban ez a rendszer. Az idei világbajnokságon, amit nyáron rendeztünk meg, újfent mi vittük a prímet. A dobogón szinte mindig magyarok állnak. Jellemző azért egyfajta hullámzás: volt idő, amikor Kína volt még nagyon erős, aztán visszaesett, most újra feljövőben van. Ez egy 37 éve tartó folyamat.

Itthon honnan érkeznek a tanítványai, jellemzően nagyvárosokból, vidékről?

Mindenhonnan. Budapestről is sokan járnak edzeni. A határon túlról pedig főleg Erdélyből – sőt, az idei női világbajnokot is ők adták. Csiszér Ivett csíkszeredai, mindössze 16 éves, de elképesztően tehetséges. A férfi világrekorderünk Molnár Dávid, ő is magyar, mindketten világklasszisok. Van, aki csak havonta egyszer jár ide, beállítjuk a technikáját, otthon aztán tud maga gyakorolni. Akinek van saját lova, az otthon edz, mások keresnek a közelben egy lovardát. Itt viszont minden adott: jól képzett lovak, speciális pályák, a lovasíjászathoz kialakított infrastruktúra.

Teljesen kezdő lovasokat és íjászokat is fogad?

Örülünk neki, mert aki máshonnan jön, gyakran rossz beidegződésekkel érkezik, ezeket le kell bontani. Az a legjobb, ha valaki gyerekként áll neki. Most is van egy család, ahol az apa, anya és három gyerek együtt lovasíjászkodik, közülük hárman már mesterfokon. Az ilyen példák is azt mutatják, hogy ez nemcsak sport, hanem életforma is.

Gyakran hallani, hogy a lovaglás rendkívül drága sport, ezért is félnek belekezdeni.

Persze, de a vágyhoz kell mérni a lehetőségeket. Én is szeretnék repülni, de az még drágább – mondja nevetve. Évtizedekig dolgoztam azért, hogy megteremtsem ennek a feltételeit. Nem volt semmim, csak egy tervem, aztán megteremtettem hozzá az anyagiakat.

Érdekes paradoxon, hogy a lovasíjászat központja Svájcban van, Lausanne-ban. Hogyan lehet, hogy ez egyszerre globalista a szervezet, miközben igyekszik saját hagyományait is őrizni?

A rendszeren belül van egy ág, ahol teljes korrekonstrukció történik. Kiválaszthatja a lovasíjász mondjuk a XIV. századot, vagy a VIII.-at, mindegy, de mindennek – a lófelszerelésnek, az íjnak, a nyílnak, a technikának – ahhoz a korhoz kell illeszkednie. Ez adja a lovasíjászat szépségét, színességét.

Én hiszek a nemzetállamban, és hiszek a nemzetállamok globalizációjában. Én az egyén globalizációjától tartok.

Már tíz éve dolgozom ezen a kategórián, és nagyon várom a két év múlva esedékes világtalálkozót. Ott tényleg mindenki a saját kultúráját hozza, és hiteles lesz. Kanadai indiánok is részt vesznek majd, teljes autentikus felszerelésben, ahogy a kínaiak vagy a szaúd-arábiaiak.

Tehát van egy hatalmas globális rendszer, amiben mindenki önmagát hozhatja?

Pontosan. A szabályok világosak, azok mindenhol ugyanazok, mindenki le tudja mérni magát. Én attól félek, amikor atomizálják az egyént, és az atomizált egyénekből egy nagy massza jön létre, közben az egyén elveszti az identitását. Attól, hogy egy országnak nem a saját kultúrája, hanem a repülőterek és a plázák lesznek az iránymutatói. Ezek azok a pontok, amik a világ minden táján ugyanolyanok.

Olvastam, hogy egyik nagy célkitűzése, hogy a lovasíjászat olimpiai sport legyen? Nem fél attól, hogy közben pont ez, a lényege tűnne el?

Ahhoz, hogy olimpiai sport legyen, legalább 50 országnak kell szakági szövetséggel rendelkeznie. Jelenleg 18 ország van jelen. Tehát még sok munka vár ránk. Ha eljut az olimpiára, büszkék lehetünk: mi, magyarok adtunk a világnak egy olimpiai sportot. Ami a negatív oldala, hogy közben a kultúra ki fog lúgozódni. Gondoljunk csak bele, hogy ma Magyarország, és a mi kultúránk ennek a központja, a világ minden részéről idejönnek a lovasíjászok töltekezni. Ezért a magyar kultúra mindenütt megjelenik: Kínában, az Egyesült Államokban, Luxemburgban ott van a magyar kultúrának ez a szelete. De attól a pillanattól kezdve, hogy olimpiai sport lesz, ezek a panelek törvényszerűen el fognak tűnni belőle.

Az, hogy megéri-e, azt a következő generációnak kell mérlegelnie. Az én feladatom annyi, hogy az utánam következő generációnak már ne kelljen a rendszer finomhangolásával bajlódni. A jelenlegi állás szerint a rendszer alkalmas arra, hogy olimpiai sport legyen. A szabályrendszer és a szervezeti felépítés kiforrott, jól működik.

Egy ismerősöm viccesen azt mondta, hogy mi magyarok mindent szeretünk túlkombinálni. Ha van bor, fröccsöt csinálunk belőle; ha tudunk úszni, rögtön vízilabdázni is akarunk. Ez a lovasíjászatra is igaz?

A történelmi gyökereink azt mutatják: mi lovasíjász nép vagyunk. A lovasíjászat két út ötvözete: az íjászat befelé vezető út, minden lövéssel közelebb kerülök önmagamhoz; a ló pedig a külvilággal való kapcsolat szimbóluma. Ahogy viszonyulok a lovamhoz – társként vagy eszközként – az megmutatja, hogyan viszonyulok a világhoz.

Megfeszítem az íjat, célba tartok – ez először csak egy gondolat. De a gondolat cselekvéssé kell, hogy váljon.Az ember csodája, hogy egyszerre szellemi és anyagi lény. A lövés pillanatában a szellem és az anyag, a szándék és a cselekvés, a teremtő és a teremtmény kapcsolódik össze. Ez fantasztikus, mert azonnali, objektív visszajelzést ad, hol tartok éppen: eltaláltam a célt, vagy sem.

Évtizedek alatt kialakul egy érzés: megtanulom, hogyan érhetem el a célomat. Ezért tartom rendkívül nagy csodának a lovasíjászatot. Az íjászatot akár lovaglás nélkül is lehet gyakorolni, otthon, szűk helyen, Budapesten akár egy panellakásban is. A lövések gyakorlásával folyamatosan fejlődik a képességem, és hozzáadódik a lovas gyakorlat, amikor ide, a lovardába jövök. A lényeg az, hogy az elképzeléseink és a vágyaink összhangban legyenek. Egy gondolat elindul, megfeszítem az íjat, útjára bocsátom a nyílvesszőt – és ezzel elkezdődik a folyamat. Ezek az átmenetek, a gyakorlás, a tervezés és a cselekvés folyamata határozza meg, mennyire tudjuk megvalósítani a céljainkat az életben.

Itt vagyok az íjjal, és tökéletes harmóniában vagyok önmagammal, lövök – de ez önmagában kevés.  A világ zajlik, történnek események: háborúk, járványok, mindenféle. Ez a ló, a külvilág szimbóluma. Vele együtt kell mozogni, egyensúlyban lenni, követnem a mozgását, miközben célba lövök. Nem úgy kell célba lőni, hogy csak állok – ez steril. A lovasíjászat ennél élőbb: a ló vágtat, és az ő ritmusát követve kell eltalálnom a célt. A ló ráadásul egy önálló entitás, egy ösztönlény. Amint fölülök rá, akkor válik az egész igazán életszerűvé.

Kassai Lajos (Fotó: Stiller Ákos)

Most a harci művészetről beszélünk: de a lényeg közben az önismereti út. De az élet valódi kríziseiben is jó döntéseket kell hozni. A lovasíjászat erre is tanít.

Az a fajta „okoskodás”, amikor tanfolyamokkal vagy hamis gurukkal próbálják eladni a boldogságot vagy a személyiségfejlesztést, nem működik. Az igazi fejlődés életen át tart – ilyen a lovasíjászat is, harci művészetként, ahol hosszú gyakorlással vonhatjuk le a konzekvenciákat. Egy hétvége ezt nem adja meg. Elmondhatom a magam okosságait, de a hallgató hazamegy, és elfelejti. Ha valaki azonban kézbe vesz egy íjat és elkezd gyakorolni, lassan kialakul egy életmód, amire támaszkodva fontos önismereti utat építhet ki, és a személyisége is fejlődhet. Egy hét alatt ez nem történik meg – ezek csak illúziók.

A valódi személyiségfejlesztést ma nem lehet eladni; ellenben el lehet adni az illúzióját. Szembenézni önmagunkkal nehéz, dolgozni a problémáinkon fárasztó és kemény.

Az ember sok mindent elérhet az intelligenciájával, rafinált eszével, de az életünk végső soron Isten kezében van: még ha az életünk felét irányítani is tudjuk, a maradék mindig az övé.

Ez a boldogság titka, ez az elégedettség?

Nem tudom. Ezt senki sem tudja biztosan. Elborzadok, amikor látom azokat a motivációs trénereket, coachokat, akik tanítják a boldogságot. Ha valami, hát ez nem tanulható. Ez vagy van, vagy nincs. Én soha nem kerestem külön a boldogságot, én a helyemet kerestem. Szerettem valamit jól csinálni – legyen az íjkészítés vagy lovasíjászat. Ebben örömöt találtam, a többit a Jóisten adta mellé. Van egy Fellini-film, ahol egy kétségbeesett hívő így panaszkodik: „Atyám, én nem vagyok boldog.” Mire a papa ránéz, és így felel: „De fiam, hol van megírva, hogy neked boldognak kéne lenned?”

A boldogságnak nálam két alappillére van: az egyik az, hogy abból élek, amit szeretek, a másik pedig az, hogy azzal élek, akit szeretek – és nekem a Jóisten mindkettőt megadta.

A párkapcsolatok sem „megvehetők” vagy „megcsinálhatók” – vagy megadatik, vagy nem. Sokan azért szenvednek, mert azt hiszik, valamit rosszul csinálnak. De nem így működik. Az élet hozza – és én szerencsés voltam: mindig adta a társat, akivel jól érzem magam. Ugyanez igaz a boldogság más formáira is: hiába van Mercedes vagy Dubai-nyaralás, ha melléd ül valaki, akit nem szeretsz, vagy ha utálod a munkádat.

A XXI. századi ember gyakran menekülőutakat keres, kapaszkodókat, de a stratégiai dolgokat – hogy abból élj, amit szeretsz, és azzal, akit szeretsz – nem lehet kikalkulálni. Én tudom, hogy szerencsés voltam: az élet alapvető pilléreit a Jóisten adta, az eredményekért pedig dolgoztam. A sport, a világszervezet, a lovasíjászat – mind munka gyümölcsei, de a helyem, a párkapcsolataim és a lehetőségek szerencséje adott hozzájuk pluszt.

Az élet legnagyobb adománya: jókor, jó helyen lenni…

Én a szerencsének és a gondviselésnek köszönhetek mindent: a rendszerváltáskor már önálló vállalkozó voltam, és 30 évesen meg tudtam vásárolni ezt a helyet. Ha tíz évvel később születek, lemaradtam volna róla; ha tíz évvel korábban, megkeseredett ember lettem volna. Ez az élet időzítése és a körülmények – mind döntőek. Az én életem a lovasíjászattal fonódott össze; meggyőződésem, hogy gyerekkorom óta azért születtem, hogy ezt a hivatást teljesítsem, hittel és kitartással.

Mi van, ha az lovasíjász nem talál célba, Ön hogyan dolgozza fel a kudarcokat?

Először is: ismerjük meg magunkat. Ne ott kezdjük, hogy hogyan „dolgozzuk fel a kudarcot”, hanem egyáltalán éljük meg, milyen az. Egyszerűen csak éljük át, ismerjük meg magát az érzést, és utána kezdjünk vele valamit! Nincs olyan, hogy „kudarc, majd megoldom”. Minden ember másként reagál. Én például nagyon introvertált gyerek voltam. A pszichológusok szerint az egyik legnagyobb lelki teher az ember számára, ha mások előtt kell megszólalnia. Tudta?

Az a kisgyerek volt, aki szorongott, amikor a tanár felszólította az iskolában?

Én gyerekként nem emeltem fel a kezem, nem szólaltam meg. Szóval tényleg zárkózott, befelé forduló voltam – és ezen rengeteget kellett dolgoznom. Nem szorongtam, csak egyszerűen nem tudtam semmit. Úgy voltam vele: „úgysem tudom a választ”.

Ahhoz képest, hogy alkalmanként sok száz ember előtt, hihetetlen koncentráltságban szerepel. Hogy van ez? Ott kikapcsol?

Nem, ott bekapcsolok. Ott én vagyok, nekem ez nagyon fontos. Korábban nem tudtam beszélni, de elkezdtem bemutatózni. Felléptem Windsorban, az angol király udvarában, Erzsébet királynővel és az angol arisztokráciával szemben. Visegrádon, ha hibázik az ember, csak magát égeti; Windsorban a hazáját. Ez óriási lelki teher… Tudja, mint a Gladiátor előtt, mielőtt kinyílik a kapu – így éreztem magam. Látom magam előtt az arisztokráciát, én meg a lovon, kinyílik az aréna… De kicsit átfordítva a helyzetet, nagyon fontos: mennyire vagyunk képesek cselekedni egy ilyen nyomás alatt. Van ez az introvertált és extrovertált különbség, a kudarckerülő és sikerorientált típus. Van, aki annyira sikerorientált, hogy a nyomás előreviszi. Van, a kudarckerülő, mint amilyen én vagyok. De nézze, minden a tehetségen múlik. Mozart vagy Salieri…. egy Salieri nem tudja Mozarttá gyakorolni magát, pedig Salieri nem volt rossz.

Ha valaki idejön, már az első pillanattól látszik, hogy Mozart vagy Salieri lesz?

Nem. Sokszor semmi sem látszik, aztán hirtelen történik valami. Érdekes látni, mi lesz az emberből. Vannak elsőre tehetségesek, de a kitartás számít. Aki szorgalmasan gyakorol, idővel mindenkinél jobb lehet.

A szemünk előtt tűnik el a vidéki létforma, van ebből visszaút? A Covid óta ugyan felerősödött egyfajta nosztalgia: többen költöznek falura, állatokat tartanak, sajtot készítenek, földet művelnek. Más kérdés, hogy ez valódi útkeresés vagy inkább egyfajta menekülés…

Ha megkérdeznék, mi hiányzik ma a világból, azt mondanám: a józan paraszti ész. A parasztság mára eltűnt; az első nagy csapást a kommunizmus mérte, a nagyszüleim is áldozatul estek: mélyszegénységből indultak, felépítettek valamit, aztán mindent elvettek tőlük. A rendszerváltás után sem állt helyre a kisbirtokos gazdálkodás. Magyarország 5,5 millió hektár termőterületét nagybirtokokra osztották, ami egészen más lelki működést igényel. Én 15 hektáron élek, és még 10-et bérek, hogy a lovaimnak és állataimnak legyen elegendő legelő – ez az a méret, ahol az ember még személyes kapcsolatban van a földdel és az állattal.

Régen a parasztember mindenhez értett: állatot tartott, növényeket termesztett, ismerte a gyógynövényeket, javította a szerszámait. A kommunizmus ezt szétverte, a rendszerváltás sem hozta vissza, sőt, az ember egyre távolabb került a földtől, a munkától, és egy kicsit a hazájától is. Ma ezek a folyamatok nehezen visszafordíthatók; nálunk sem volt meg az igyekezet, hogy újra felépítsük a normalitást, inkább tovább toltuk az elidegenedés irányába.

Az ember minőségét alapvetően szerintem az határozza meg, milyen viszonyban van a környezetével, az embertársaival és az Istennel. Ma azonban sok ember alig van kapcsolatban nemhogy a lóval, a természettel, de saját környezetével sem.

Én mások fejével nem tudok gondolkodni, és a tutit sem tudom megmondani. Csak azt tudom, hogy valaki akkor él okosan, ha jól használja ki a lehetőségeit. A városban is lehet teljes életet élni – ott a magas kultúra, könnyen elérhető tudás és urbánus lehetőségek vannak. A vidék ezzel szemben teljesen más világ. A mi hibánk, hogy folyton versenyeztetjük a dolgokat: konzervatívot a liberálissal, várost a vidékkel, keletet a nyugattal. Ez mind értelmetlen. Én a keleti és vidéki kultúra képviselője vagyok, de nem szidom a városi embert, és nem hirdetem, hogy ott nem lehet élni. Másféle életforma mindkettő. A probléma akkor kezdődik, ha valaki a városban vidéki életet próbál élni, vagy vidéken városi életformát – például nyírja a füvet, tujákat ültet, de nincs konyhakertje. Van egyfajta elvágyódás a természetbe, de nem a valódi munkára.

Ha átmegyünk Ausztriába vagy Szlovéniába, még látni, hogy a családi gazdaságok élnek.

Nálunk sajnos ennek kevés nyoma maradt: eltűnt a tudás, és vele a szándék is. A paraszti élet nehéz. Aki ma újrakezdi, mindent elölről kell megtanulnia – amit régen a gyerekek a szüleiktől szívtak magukba, azt ma könyvből vagy videóból próbálják pótolni. A háztáji gazdálkodás nagyon drága. Sokan azt hiszik, olcsóbb, ha magunk termeljük meg a betevőt, pedig épp ellenkezőleg: többe kerül, mint a boltban vásárolni. De a különbség, hogy amit mi termelünk, abban nincs méreg. A bolti élelmiszerek – feldolgozott húsok, zöldségek – tele vannak vegyszerekkel. A háztáji nem olcsó, hanem tisztább és valóságosabb. Száz évvel ezelőtt egy alma vagy répa beltartalma sokszorosa volt a maiénak. Ma minden csillog-villog, csörög-zörög a csomagolásban, de a lényeg – az élet – már hiányzik belőle.

A magyar gazdaság évek óta vízhiánnyal és aszállyal küzd. Ön nap mint nap a földdel dolgozik – érzi, hogy a természet megváltozott? Mit üzen ma a föld az embernek? És mit nem hajlandó már elviselni tőlünk?

Ott feljebb is van egy gát, afölött is, összesen nyolc kisebb-nagyobb tavat létesítettünk a völgyben. Ezek lényege, hogy a tizenöt hektáros tölcsérből én nem engedem ki a vizet. Az a csapadék, ami erre a területre leesik, itt is marad, nem hagyja el a völgyet. És ez lenne a Kárpát-medence lényege is: amit a természet ad, azt nem szabadna elereszteni. Csak így maradhatna élhető ez az ország. Ez a terület is sivatag lenne, ha ezek a tavak nem lennének. Minden fát, amit lát, én ültettem – erre is oda kéne figyelni.

15 hektár elég az önfenntartáshoz, hogy kikerülje az ember a junk foodot, és ne kelljen boltban vásárolni?

A völgyben hosszú távon csak a ketogén diéta tartható önfenntartó módon: ma is vágtunk két disznót, húsz mangalicánk és körülbelül százötven tyúkunk van, a liba és kacsa rengeteg tojást ad, mind szabadon legel, természetes ivóvízzel, napfénnyel és zölddel. A ház körüli magaságyásokból tavasztól őszig szüretelt zöldség és a tojás biztosítja a mindennapi élelmet.

Ahogy van Kassai-íj, készül egyszer majd saját márkás kenyér, kolbász, sajt vagy bor?

Nem, ez nem az én világom. A kenyeret is mástól vesszük. Bár van a környéken „Kassai Fogadó”, ami a nevemről kapta a címkét, ahhoz sincs közöm. Én íjkészítő vagyok: az üzem és mindaz, amit itt látnak, harminchét év alatt épült fel. Az infrastruktúra anyagi alapját az íjkészítés adta, fenntartását pedig az edzőtáborok, bemutatók és részvételi díjak biztosítják. Minden önerőből jött létre, és így is működik tovább.

Mennyire fontos az Ön számára a gasztronómia?

Nem annyira, mi ezt nem bonyolítjuk túl. Minőségi élelmiszer és minimális konyhatechnika – ez a lényeg. Nagyon egyszerűen főzünk. Semmi trükközés: a cserépkályhában is tudunk sütni, bedobjuk a krumplit. Ez itt házi csülök, házi bab, egy kis savanyú káposzta – ennyi.

Korábban említette, hogy nem zárkózik el a digitális világtól. Hogyan tekint az AI-ra: megváltásként, ami segítheti az embert, vagy veszélyként, ami elveheti a szabadságát és a „józan paraszti eszét”?

A mesterséges intelligencia óriási kihívás. Bennem is ott van a kettősség: egyszerre látom benne a lehetőséget és a veszélyt – de inkább az utóbbit érzem erősebbnek. Egy hatalmas kérdőjel ez az egész. Nézze, amikor megjelent a televízió, az ember tele volt várakozással. Azt hittük, majd otthonról hallgatjuk a Carnegie Hall koncertjeit, és kitágul a világ. Ez lett belőle? Nem. Megkaptuk a lehetőséget, hogy mindenki számára elérhető legyen a magas kultúra, a tudomány, a művészet, akár a vallás is – és mégis, a vége trash lett. Valóságshow-k, celebkultúra, és a nagy semmi! Most itt a mesterséges intelligencia, és attól tartok, hasonló sors vár rá. Mert hol találkozik vele az átlagember? A politikában, a reklámokban – vagy a munkahelyén, ahol elhitetik vele, hogy megkönnyíti az életét, miközben szépen elveszíti miatta a munkáját.

Többször emlegette a „józan paraszti észt”… Sokan attól félnek, hogy a komplexebb gondolkodás képessége is veszélybe kerülhet…

Azon a civilizációs szinten, ahol ma élünk, a legnagyobb kihívás az, hogy képesek vagyunk-e úgy élni, mint a dédszüleink. Visszatérni a természetes alapanyagokhoz, a normalitáshoz. Véleményem szerint azok fognak túlélni a XXI. században, akik XIX. századi életmódot tudnak élni. Akik tudnak annyit mozogni, mint a dédszüleik, hozzáférnek a tiszta, valódi élelmiszerekhez, és képesek józanul, világosan gondolkodni. Ez lesz a nagy kérdés. A józan paraszti ész itt újra értékké válik — mert például el kell döntenem, hogy az az ember, akit négykézláb vezetnek ott a szemem előtt a képernyőn, az valóságos-e.

Van egy rossz hangulat, ami a politikából szivárgott be a kultúrába és a hétköznapjainkba. Én a megosztottságban nem hiszek. Konzervatívként látom, hogy a gondolkodásomban vannak liberális elemek, és nincs vegytiszta liberális vagy konzervatív ember; a barátaimban is sok az „ellenkező” oldalról érkezett. A társadalom ma mesterségesen szét van rostálva, mert ezzel könnyen lehet manipulálni az embereket.

Mindig próbálok ez ellen szót emelni: hogy vigyázzunk, nehogy átessünk a ló túloldalára, nehogy olyan messzire menjünk, ahonnét már nem tudunk visszajönni! A dehumanizáció már elképesztő mértéket öltött, és ez káros, kóros. Magyar és magyar között nincs akkora különbség, mint amekkorát a politika mutatni akar. Az egységben van egyedül az erő. Vannak dolgok, amiben nem kell, hogy egyetértsünk, nekem sem kell „városi ésszel” gondolkodnom. A konzervatív-liberális felosztás is mesterséges kreálmány, ami eltakar olyan értékeket és fontos dolgokat, amelyekkel valóban foglalkoznunk kellene.

Ebből az egész globális válságból van kiút?

Én nem igazán látom. Az ember létezésének 97%-át százalékát a kőkorszakban élte – nekünk kőkorszaki agyunk van. Amikor valaki a bevásárlókosarat tolja a szupermarketben, az is egy kőkorszaki ember, csak modern környezetben. Szedi, gyűjtöget, mint régen. A probléma nem a technológiában van, hanem az emberrel. A történelem során mindig elmentünk a falig – nincs bennünk fék. A Homo sapiens mohó, és hiányoznak belőle azok a mechanizmusok, amelyek leállítanák a fogyasztói társadalmat. Emlékezzenek vissza, milyen indulatokat váltott ki annak idején a vasárnapi boltzár. Csak egyetlen nap a héten, amikor pihenni lehetne – és forradalom lett belőle. Milyen önmérsékletről beszélünk így?

Kassai Lajos szelíd hollójával (Fotó: Stiller Ákos)

Semmi remény arra, hogy ebből kibillenjünk?

Nem tudom. Ha lovas hasonlattal élünk: az emberiség olyan, mint egy elszabadult ló. Van, hogy leesünk róla – ez is része az útnak. De ezek a megbolydult lovak mi magunk vagyunk. A probléma nem kívül van. Nem a felmelegedés az ok, nem az, hogy kiszárad az Alföld – hanem az, hogy mi szárítjuk ki. A történelem azt mutatja, hogy az igazi paradigmaváltások mindig kényszer hatására születtek. A birodalmak végül mindig önmagukba fulladtak bele.

Egy út van, vissza kellene lépnünk! Kevesebbet enni, elhagyni a légkondit, visszavenni a fűtést, tiszta ételeket fogyasztani, sokat mozogni. Meg tudjuk ezt csinálni?

Nézze, ha bejön a házamba, azt látja majd, hogy a háttérben ott egy világbirodalom, de én magam egy 5x10 méteres kis viskóban élek, cserépkályhával fűtök, és csülkös babot eszem. Ennyi, ez az én életem, az én felelősségem, de ma már kevesen élnek így.

Akkor miben bízhatunk? Próbálom menteni ezt a karácsonyi cikket

Nézze, én a közösségben hiszek, a kis közösségekben. A globális változásban nem– abban igen, ami kicsiben működik. A legkisebb közösség a család. Ott lenne tennivaló. Onnan indul minden. Aztán jön az a közeg, amiben a család él. A feleségem, a lányaim, mindannyian lovasíjásznak. Ezt az életmódot éljük. Körülöttünk egy lovasíjász közösség van, amelyben ezek az értékek élnek: rend, fegyelem, a munka becsülete. A hétéves lányom például maga fűt. Az a dolga. És ő tudja, hogy ez felelősség. Én hiszek ezekben a kis rendszerekben. Ahol az ember még érzi a másikat. Ahol az értékek nem plakáton, hanem a mindennapokban jelennek meg.

Látom, hogy a Titanic süllyed, de tudom, hogy a Titanicon voltak mentőcsónakok – és volt, aki felvette őket, az egyiket úgy hívták, Carpathia.

Nem vagyok búskomor ember, csak reálisan látom a helyzetet. A mohó sapiens nem tud öngyilkos lenni – magától nem. Mindig hajtja valami: a hiány, az elérhetetlen boldogság. Mindig ott van előtte, kicsit távolabb. Ha még egy kicsit nagyobb ház, ha még egy nyaraló, ha még valami. Azt hisszük, ott vár majd a boldogság. De ez csak délibáb.

Társadalmi szinten miben bízhatunk mi, magyarok?

Az ország fele várja a Messiást, hogy majd jöjjön valaki, aki végre rendbe teszi a dolgainkat, elvégzi azt, amit mi nem tettünk meg, amit társadalmilag nem raktunk rendbe. Egy angol közgazdász mondta, hogy egy kormányt 6 hónap alatt le lehet váltani. Egy nemzet gazdasági szerkezetét 6 év alatt meg lehet változtatni. De egy nemzet mentalitásának megváltoztatásához tudja mennyi idő kell? 60 év! Mi az a pár hónap, ami a választásokig van? Nem számít időnek. 6 év? Szintén nem. De 60 év igen!

Nézze, a kereszténység hajnalán az emberek kiutat láttak benne. Azt gondolták, ha mindenki keresztény lesz, ezen elvek szerint él, akkor végre béke és jólét köszönt a világra. István ennek szellemében négyelte fel le Koppányt, úgy, hogy a szeme sem rebbent, mert hitt abban, hogy így létrehozhatja a keresztény Uniót. Hitt benne, hogy ha mindenki a keresztény értékek szerint él, akkor rend lesz. A kommunistákban is volt egy lázas igyekezet: kisdobost, úttörőt neveltek, ifjúsági szövetségeket, pártot hoztak létre, majd minden fiatal férfit katonának vittek, ahol ezekkel a nézetekkel „agyusztálták” őket. A kommunisták rengeteg energiát fektettek abba, hogy a hitük szerinti embertípust neveljék. A rendszerváltás után mi történt? Miféle edukáció volt arra, hogy demokratákat neveljünk? Semmilyen.

Ez minden nyomorúságunk gyökere! Lezártunk egy átkos, őrült korszakot, a kommunizmust, de nem indult el a tudatos nevelés egy másik irányba. Valaminek csak kellett volna lennie, ami edukálta volna az embereket arra, mit is jelent demokratának lenni.

A legrosszabb ebből a szempontból a politikai elit, aki demokráciáról beszél, de nem úgy viselkedik. A demokrácia alapja ugyanis az, hogy tisztelem azokat, akik másképp gondolkodnak. Edukáció például az is, hogy ne pofázzak bele olyan dolgokba, amibe nem értek – ez is egy tanítás. De ez nem történt meg. Eltelt 35 év úgy, hogy vakon repülünk, és egyre várjuk a csodát.

T. S. Eliot írta egyszer: akik hosszú távon fenn akarják tartani a demokráciát, azoknak rendszeresen együtt kell ebédelniük politikai ellenfeleikkel. Üljünk le, tartsuk fent a kapcsolatot — ha ez megszakad, könnyen démonizáljuk a másikat! Ha volna valódi demokrácia, játszhatnánk ezek szerint a szabályok szerint is: tanítsuk meg az embereket, hogy ne nézzék a másikat állatként csak azért, mert más a véleménye! Üljünk le, ebédeljünk, beszélgessünk — és ne engedjük, hogy a különböző gondolkodás haragot szítson. Amikor Kassai Lajos és Gulyás Márton leülnek együtt, annak üzenete van: lehetnek eltérő véleményeink, de a kapcsolat és a párbeszéd mindennél fontosabb. Ezért is hoztam meg azt a döntést, hogy évente 6–8 olyan embert hívok meg a völgybe, aki másképp él, másképp gondolkodik.

Én minden erőmmel azon vagyok, és amikor megszólalok, mindig arra hívom fel a figyelmet, hogy sokkal több dolog köt bennünket össze, mint amennyi szétválaszt. Mindkét oldalon vannak elképesztően pozitív és nagy hatású emberek, és csak az együttműködésükből tud egy ország profitálni. Most azonban a legnehezebb állapotban vagyunk.

Én nem hiszek a Messiásban, abban az illúzióban sem, hogy majd valaki kívülről jön, és mindent megold. A politikai elitet mindig mi, magyar emberek termeljük ki. Amíg ilyenek vagyunk, addig ilyen politikai elitet kapunk magunknak. De legalább most nem vagyunk elnyomás alatt, van lehetőségünk legalább eldönteni, rajtunk is múlik, mit kezdünk ezzel a szabadsággal.

Gyakran beszél a „közösségi nívó emeléséről”. Mi kellene ahhoz, hogy ebből a negatív spirálból ki tudjunk jönni?

Vegyük például az idei lovasíjász világbajnokságot: 14 ország részvételével rendeztük meg idén nyáron. Látták valahol? Közvetítette a Magyar Televízió? Nem. Rengeteg érték születik ebben az országban, de mi nem az értékek mentén működünk, hanem a gyűlölet alapján. Más hibáit, valódi vagy vélt hibáit keressük, miközben annyi értéket állítunk elő! Például egy nyári nyílt napon 300-400 ember fordul meg itt a völgyben. Egy világbajnokság alatt 700-800 ember. És képzelje el: egy eldobott papírzsebkendő, pillepalack vagy szívószál nem marad itt. Az emberek úgy hagyják el a völgyet, ahogy érkeztek.

Én szerelmes vagyok a hazámba, a kultúrámba, és lokálpatrióta vagyok – a Zselic számomra maga a világ. Itt érzem magam otthon. Jó érzés látni, hogy sokan visszajeleznek, értékelik azt is, hogy nem tartozom egyik oldalhoz sem.

Ma már kevés ember mozog ennyire szabadon a különböző politikai és kulturális közegek között. Engem ugyanúgy hívnak Puzsér Robi műsorába, mint a Patrióta Klubba, de a Klubrádióba és a HVG-be is. Szerintem ez így természetes. De mindig hangsúlyozom a kultúránk keleti gyökereit, a népi értékek fontosságát, hogy én a liberális–konzervatív tengelyen inkább konzervatív vagyok. Szinte mindenben. Mégis szabadon mozgok, mert nem érzek gyűlöletet azok iránt, akik másként gondolkodnak vagy élnek, mint én. De amíg az emberi mivoltunkat nem veszítettük el teljesen, addig van remény! A szégyenérzet az, ami még megkülönböztet bennünket. Azoktól kell félni, akikből ez már hiányzik – mert az démoni.

Ünnepre készülődve, mennyire fontos Önnek a karácsony?

A spirituális kapcsolatom kettős. Római katolikus családból származom, de nem a vallás, hanem a vallás gyakorlói hatottak rám igazán. A nagyapám, hivatásos katona a II. világháborúban, túlélt mindent, és a kommunizmus ellenére végig megőrizte hitét. Ők – az én nagyapáim – életvitelszerűen katolikusok voltak, a hitük szerint éltek. Ez az élet egyik indítóereje számomra: Németországban magyarnak érzem magam, Japánban európainak, Szaúd-Arábiában kereszténynek. Ugyanakkor erősen hat rám a múlt misztikus kapcsolata, ami a sámánizmus felé vezetett. Ott közelebb kerültem a lelkemhez és az őseimhez. Lényemben tehát kettősség él: a kereszténység, mint örökség, és a spirituális út, amit bejártam.

Marad benne hely a keresztény ünnepeknek, a karácsony misztériumának?

Igen, abszolút. Mindkét lányom hittanra is jár, azért, hogy ezt a kultúrát szívják magukba. A karácsonynak is, ezt jó értelemben mondom, a giccs részét is megtartottuk. Állítunk karácsonyfát, mint mindenki más, ajándékozunk is, de a lényeg közben az együttlétben és a meghittségben van.

2026-ra vannak személyes tervei?

Higgye el, nálam ez sosem így működött! Nem tervezek évekre előre. Írjanak épp 2020-at vagy 2026-ot, ugyanazt mondanám: a két disznó ma le lett vágva, edzettem, tudtunk egy jót beszélgetni, kivittük a lovakat. Iszonyú finom ez csülkösbab, hozzá remek a vörösbor. Maguk ezek az évek, hogy most épp 2025-öt írunk, ennek nincs jelentősége.

Erről egy vicc jut eszembe: „Fiúk, 50 évesek lettünk, menjünk el a Fehérlófia étterembe. Miért oda? Szépek a pincérlányok. Fiúk, 60 évesek lettünk! Menjünk el a Fehérlófia Étterembe! Miért oda? Hát ott jól főznek. Fiúk, 70 évesek lettünk. Hát menjünk el a Fehérlófia Étterembe. Miért oda? Hát akadálymentesítve van. Fiúk, 80 évesek lettünk, menjünk el a Fehérlófia Étterembe! Miért odaát? Mert ott még nem voltunk….”

Kassai Lajossal a völgyben (Fotó: Stiller Ákos)

Zárásként ismét egy filozofikusabb kérdés. Az utolsó huszárok c. interjúkötetben Kun László arra a kérdésre, hogy milyen a jó lovasember, hogyan bánik a lóval, úgy felel: "A szár olyan, mint a telefon, amellyel beszélgetek a lóval. Ha egy ló a nyakát megfeszíti, nincs az az emberi erő, amely azt meg tudja változtatni, csak ha ő is akarja. Erővel nem megy, de ha együtt vagyok a lóval, és harmonikusan együtt mozgunk, akkor mindent el tudok érni vele." Mit gondol, ha ezen analógia mentén a ló a magyar társadalom, akkor mennyire feszítette meg a nyakát?

Akkor kezdjük azzal, hogy amikor én egy lóval elkezdek foglalkozni, az mindig csikó, és mindig csődör. Olyan lovakat vásárolok, amiket emberi kéz még alig érintett, fiatalok, általában kétévesek. Ahhoz, hogy a lovamat társamként tudjam kezelni, az első lépés a bizalom megszerzése. Ez az alapja mindennek. Ha a ló nem bízik bennem, egy életen át ellenállással találkozunk. Ez jön elő a „megfeszített nyak” formájában. A kiképzés első fázisa a bizalom megszerzése, majd annak megtartása. Ha sikerül megszerezni a ló bizalmát, utána a tiszteletét kell kivívni.

Az élet és minden kapcsolat alapja a bizalom és a tisztelet. Mindegy, hogy ló és ember kapcsolatról, vagy két ember viszonyáról beszélünk, a bizalom és a tisztelet nélkül nincs működő kapcsolat. Tanár és diák között, két ember között, vagy a társadalom vezető rétege és a társadalom között – ugyanaz az alapelv érvényes.

Ha valaki úgy érzi, ezt elrontotta, megfeszült „ a ló nyaka”, tud még változtatni ezen?

Lehet változtatni, csak van egy alapelv, „lassan, mert sietek”. Ennek a lassan sietek alapelvnek a lényege, hogy ne kövessünk el hibát, hogy a bizalom ne szakadjon meg. Ha ez eltűnik, annak a visszaépítése rettenetesen nehéz. Nem lehetetlen, de egy tönkretett ló bizalmát helyreállítani sok esetben „mission impossible”. Ugyanez az embernél is érvényes. Élőlények vagyunk, ahogy mondtam, kőkorszaki aggyal.

Fotók: Stiller Ákos