Durva precedenst teremtett Donald Trump a Közel-Keleten: idők kérdése, és jön a kimondhatatlan krízis?

Maga a támadás ténye sok elemző számára előre látható volt. A valódi meglepetést a félrevezetés hatékonysága jelentette. Az amerikai–izraeli tárgyalások Iránnal kezdettől fogva a csapda felállítását szolgálták. Pontosan lehetett tudni, hogy Teherán nem fogadhatja el a feltételeket. Trump talán hajlott volna a tárgyalóasztalnál elérhető kompromisszumra, Izrael azonban ezt semmiképpen sem akarta. Az elmúlt évtized legfontosabb izraeli stratégiai prioritása az iráni atomfegyver megszerzésének megakadályozása, illetve ennél is tovább menve Irán katonai képességeinek olyan mértékű csökkentése volt, hogy azok többé ne veszélyeztethessék az izraeli biztonságot.

A félrevezetés meglepően jól működött. Irán abban a hitben ringatta magát, hogy olyan megállapodásba tudja belevonni Trumpot, amelyet Izrael nem fogad el, és amely alááshatja az amúgy is gyengülő amerikai–izraeli stratégiai szövetséget. Ez az elbizakodottság vezetett ahhoz a végzetes hibához, hogy a tárgyalási szünetben az iráni politikai és katonai vezetés szinte teljes egésze egy helyen gyűlt össze – Hámenei ajatollah vezetésével. A koalíció ezt a koncentrációt kihasználta, és a vezetés több tucat kulcsszereplőjét célzott csapásokkal likvidálta.

Tovább fokozta a sokkhatást, hogy az izraeli légierő évtizedes gyakorlatot felrúgva fényes nappal hajtotta végre a támadást. Korábban szinte kizárólag éjszaka csapott le, most azonban demonstratívan vállalta a nyílt fellépést.

Mindez új minőséget jelent a stratégiai manipuláció történetében. A diplomácia ezúttal nem a konfliktus megelőzésére vagy rendezésére irányult, hanem a megsemmisítő katonai csapás álcázását és előkészítését szolgálta.

Irán reakciója és a regionális átrendeződés

A vallási fundamentalizmus vezérelte iráni vezetés dühből reagált, és a harag ezúttal is rossz tanácsadónak bizonyult. A válogatás nélküli, civil célpontokat sem kímélő ellentámadások hatására az arab világ – amely kezdetben finoman szólva is elhatárolódott az Irán elleni csapástól – jelentős részben eltávolodott Teherántól. Mára több arab állam katonailag is kész szembefordulni Iránnal. Ez annál problematikusabb, mert Irán regionális stratégiája az úgynevezett "ellenállás tengelyére" épül, amelyben nem állami szereplők és proxyhálózatok játszanak kulcsszerepet.

Hasonló folyamat bontakozik ki Nyugat-Európában is. A kontinens kezdetben – korábbi, sokak által álszentnek tartott politikájának folytatásaként – visszafogottan reagált, mostanra azonban egyre inkább kénytelen akár katonai eszközökkel is bekapcsolódni a háborúba.

Mi történhet Iránban?

A rezsimváltás lehetséges, de jelenleg nem tűnik valószínűnek. Az iráni politikai rendszer évtizedek óta túléli a külső nyomást, a gazdasági szankciókat és a belső tiltakozásokat. Most sem látható egyértelmű, rendszerváltást követelő társadalmi hullám. Az ellenzék széttöredezett, belső ellentétekkel terhelt, és nincs hiteles, széles támogatottságú vezetője. A sokat emlegetett Reza Pahlavi trónörökös mögött sem áll komoly politikai bázis.

Az Egyesült Államok célja sem feltétlenül a klasszikus értelemben vett demokratikus átmenet. A stratégiai cél sokkal inkább az, hogy Irán mondjon le három kulcsképességről: a nukleáris fegyverkezésről, az 500 kilométernél nagyobb hatótávolságú ballisztikus rakétákról és a terrorizmus támogatásáról. Ha bármely iráni kormányzat ezeket nem hajlandó feladni, Washington és Jeruzsálem nem rendszerváltásra, hanem a kritikus katonai képességek megsemmisítésére törekszik.

Az idő kérdése

A konfliktus egyik legkritikusabb tényezője az idő. A koalíció mintegy három hétre elegendő rakéta- és drónkészlettel rendelkezik, ami szükségszerűen rövid, intenzív háborút feltételez. Ha a készletek kimerülnek a stratégiai célok elérése előtt, rendkívül nehéz helyzet állhat elő – Irán nagy valószínűséggel erre is játszik.

A döntést ezért még a készletek kimerülése előtt kell kikényszeríteni. A modern hadviselésben a logisztikai tartósság gyakran fontosabb, mint az első csapás ereje. A háromhetes időhorizont arra utal, hogy a konfliktus nem elhúzódó háborúként, hanem rövid, rendkívül intenzív ütközetsorozatként zajlik.

Globális következmények

A háború hatásai messze nem korlátozódnak a Közel-Keletre. Ukrajna komoly nehézségekkel nézhet szembe az amerikai fegyverszállítások terén. Ha az Egyesült Államok készleteit a közel-keleti hadszíntéren használja fel, az közvetlenül érinti a kelet-európai front támogatását.

Az USA a háború végéig várhatóan nem szállít ilyen típusú fegyvereket Ukrajnának – még akkor sem, ha az európai szövetségesek vállalnák a költségeket. A konfliktus lezárulta után is hónapokig a készletek visszatöltése élvez majd elsőbbséget. Európa ipari és védelmi kapacitásai jelenleg nem alkalmasak az amerikai támogatás gyors pótlására, ami újra előtérbe hozza az európai stratégiai autonómia régóta vitatott, de alig megkezdett kiépítésének kérdését.

Az egyik legfontosabb következtetés, hogy az orosz és kínai biztonsági támogatás Irán számára "többé-kevésbé lehetetlen, ezért gyakorlatilag értelmetlen". Moszkva és Peking nem hajlandó közvetlen katonai konfrontációba lépni Teherán érdekében, de ha akarna sem lenne képes érdemi erőkivetítésre ezen a hadszíntéren. Venezuela után ismét, még nyilvánvalóbban bebizonyosodott, hogy globális erőkivetítés terén senki sem veheti fel a versenyt az Egyesült Államokkal. Az autoriter államok együttműködése ezért legfeljebb politikai, diplomáciai és részben gazdasági jellegű; katonai értelemben nem kínál valódi biztonsági garanciát.

A szelektív dominancia stratégiája

A következő célpont sokak szerint Kuba lehet – és ez már messze túlmutat az iráni válságon. Arra utal, hogy az Egyesült Államok tartósan berendezkedhet megelőző, célzott, képességromboló katonai műveletek végrehajtására. Ez válhat a globális hatalmi stratégia egyik fő eszközévé, amikor Washington úgy ítéli meg, hogy ellenfelei átlépnek bizonyos vörös vonalakat.

A katonai cél általában korlátozott marad. Nem a klasszikus értelemben vett rezsimváltásra és demokratikus átalakításra törekszik, hanem az adott kormány politikai szándékainak és katonai-gazdasági képességeinek befolyásolására. A cél, hogy az adott rezsim gyakorlatilag alkalmatlanná váljon az amerikai érdekek súlyos veszélyeztetésére.

Ez a megakadályozás, pontosabban a "megtagadás stratégiája" – az Elbridge Colby, a Pentagon stratégiai tervezéséért és haderőfejlesztéséért felelős korábbi helyettes államtitkára által kidolgozott "Strategy of Denial" –, amely az Egyesült Államok hivatalos doktrínájává vált. Nem teljesen új gondolat: az orosz Kutuzov tábornok is hasonló logikát követett Napóleon ellen.

Most azonban először vált egy szuperhatalom nyíltan vállalt, hivatalos stratégiájává, és mindez a szakértő szerint veszélyes precedenst teremt.

A megelőző csapások normalizálása instabilabbá teheti a nemzetközi rendszert. Ugyanakkor az Egyesült Államok számára viszonylag alacsony kockázat és költség mellett hozhat jelentős stratégiai nyereséget – különösen, ha nem automatikusan, hanem válogatva, szelektív módon él vele.

Három tanulság

A mostani események legalább három alapvető tanulságot kínálnak. Elmosódott a határ a diplomácia és a katonai műveletek között. A regionális konfliktusok közvetlen globális következményekkel járnak. A nagyhatalmi támogatás pedig önmagában nem jelent megbízható biztonsági garanciát.

Irán előtt három alapvető út áll: a belső konszolidáció, az eszkaláció vagy a stratégiai célokból való csendes visszavonulás. Bármelyik irányt választja is a teheráni vezetés, döntései alapvetően fogják alakítani a Közel-Kelet jövőjét.