Úgy gazdagodik a felső 1%, mintha nem lenne holnap: döbbenetes, hogy mire lenne elég a pénzük

Nemrégiben arról írtunk, hogy Magyarország mára Európa egyik legszélsőségesebben vagyoni koncentrált társadalmává vált: a leggazdagabb 10 százalék kezében összpontosul a vagyon döntő hányada. Friss, nemzetközi adatok szerint hazánk vagyoni egyenlőtlensége az egész EU-ban a legmagasabb, és világszinten is jelentős. Ha pedig a fejlődő országokra tekintünk, még brutálisabb egyenlőtlenségeket találunk.  

Miközben a globális vagyon évről évre növekszik, és a tőke sosem látott ütemben áramlik felfelé, semmi nem garantálja, hogy ebből valaha is jut a többségnek. A méltóságteljes élet továbbra is luxus, nem alapjog. Innen nézve elkerülhetetlen a kérdés: felszámolható a szegénység?

Egy friss tanulmány szerint a világ leggazdagabb 1%-a 2015 óta több mint 33,9 billió dollárral növelte vagyonát. Ez az összeg önmagában 22 alkalommal lenne elegendő a globális szegénység éves felszámolásához – legalábbis a Világbank napi 8,30 dolláros szegénységi küszöbe alapján. Eközben több mint 3,7 milliárd ember továbbra is szegénységben él, tíz évvel azután, hogy a nemzetközi közösség elfogadta a Fenntartható Fejlődési Célokat (SDG-ket).

A jelentés megjelenése a világ legnagyobb, évtizedenként megrendezett fejlesztésfinanszírozási konferenciája, a sevillai találkozó előtt történt – és vészjósló képet fest a globális fejlődés állapotáról.

A magántőkére épülő fejlesztéspolitika zsákutcája

A jelentés szerint a magánfinanszírozásra épített globális fejlesztési modell nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket – sőt, súlyosbította az egyenlőtlenségeket és aláásta a közszolgáltatásokat. A 2015-ben a Világbank által bevezetett „billiók a milliárdokból” elmélet szerint a hivatalos fejlesztési segélyek (ODA) mozgósíthatják a magántőkét, hogy annak bevonásával elérhetőek legyenek a fenntartható fejlődési célok. Csakhogy a valóság másként alakult.

A jelentés szerint a magánszektor csak töredékét biztosította annak az összegnek, amelyet a multilaterális fejlesztési bankok elvártak volna tőle. Miközben a közpénzek egyre nagyobb arányban áramlottak kockázati garanciák és tőkeáttételes konstrukciók formájában a magánszektorba, a társadalmi és környezeti célok elérése nemhogy nem gyorsult, hanem megtorpant.

Vagyonkoncentráció és közvagyon-erózió

1995 és 2023 között a globális magánvagyon 342 billió dollárral nőtt – nyolcszor gyorsabban, mint a közvagyon, amely ugyanebben az időszakban csupán 44 billió dollárral bővült. A közvagyon aránya a teljes vagyonon belül csökkent, ami azt jelenti, hogy az államok egyre kevesebb saját eszközzel rendelkeznek ahhoz, hogy társadalmi célokat finanszírozzanak.

A leggazdagabb 3 000 milliárdos együttes vagyona 6,5 billió dollárral nőtt 2015 óta, és ma már a globális GDP 14,6%-át teszi ki. Mindez miközben a globális szegénység felszámolásához szükséges források nagyrészt elérhetők lennének – ha a döntéshozók valóban megadóztatnák a szupergazdagokat.

Mint látható, 2023-ra már elképesztőre nőttek a különbségek a két vagyontípus eloszlásában.

Míg 1995-ben becslések szerint ez a szám sokkal kisebb lehetett, hiszen se a globális közvagyon, se a globális magánvagyon nem érte el még az 1 billió USD-t sem.

A segélyek leépítése: halálos következmények

A hivatalos fejlesztési segélyeket (ODA – Official Development Assistance) főként állami kormányok, illetve nemzetközi intézmények (mint például az ENSZ ügynökségei, a Világbank, az Európai Unió, IMF, regionális fejlesztési bankok stb.) nyújtják. A G7-országok ezek közül a legnagyobb donorok, együttesen az ODA körülbelül 75%-át biztosítják.

Ám nemrég bejelentették: 2026-ra 28%-kal csökkentik a segélyek mértékét 2024-hez képest. Az Oxfam számításai szerint ez a csökkentés csak a HIV/AIDS-hez kapcsolódó halálesetek számát 2,9 millióval növelheti meg 2030-ig.

• Ennek az egyik legfőbb oka a G7-országokat érintő gazdasági nyomás. Az elmúlt évek világgazdasági bizonytalanságai – a COVID-19-járvány utóhatásai, az energiaválság, az infláció és az ellátási láncok zavarai – mind hozzájárultak ahhoz, hogy a kormányok szigorítani kényszerültek költségvetési politikájukat. Sok országban megnőtt az államadósság, így a kormányok kénytelenek átcsoportosítani forrásaikat, elsősorban a belföldi egészségügyre, szociális juttatásokra és gazdaságélénkítő intézkedésekre.
• Emellett politikai tényezők is szerepet játszanak. A fejlett országokban egyre nagyobb a társadalmi nyomás a hazai problémák megoldására, miközben a külföldi segélyezést egyes választói csoportok felesleges költésként értékelik. Ez különösen igaz azokra az országokra, ahol a populista vagy protekcionista irányzatok erősödtek meg az elmúlt években, és amelyek a nemzetközi szolidaritás helyett inkább a „saját állampolgáraik érdekeit előtérbe helyező” politikát hirdetik.
• A geopolitikai átrendeződések szintén átalakítják a segélyezési prioritásokat. Az ukrajnai háború és a Kínával szembeni globális versengés miatt a G7-országok egyre inkább stratégiai, biztonságpolitikai alapon döntenek a támogatásokról – nem feltétlenül az alapján, hogy hol lenne a legnagyobb humanitárius szükség. Ez azt jelenti, hogy bizonyos térségek, főként Afrika szubszaharai régiója, vagy olyan egészségügyi célprogramok, mint a HIV/AIDS elleni küzdelem, háttérbe szorulhatnak.
• Végül technikai-finanszírozási tényezők is közrejátszanak. Egyes segélyek nem pénzben, hanem természetbeni adományként vagy kedvezményes hitelekként jelennek meg, ezek értékelése és elszámolása változó lehet. A G7-országok egy része az ún. „feltételes segélyezés” felé mozdul el, amely inkább a gazdasági reformokhoz vagy migrációs együttműködéshez köti a támogatásokat – nem pedig a globális egészségügyi célokhoz.

Az adósságspirál: a szegények fizetnek a gazdagoknak

A magánszektor nem csupán a fejlesztés finanszírozásában, hanem az államok eladósodásában is főszerepet játszik. A tanulmány megállapítja, hogy a magán hitelezők mára ötször nagyobb mértékben hiteleznek, mint az államok közti kétoldalú hitelezés, és ezzel együtt a legtöbb fejlesztési ország eladósodottsága súlyosan nőtt. A magánhitelezők gyakran nem hajlandók adósságrendezési tárgyalásra, és súlyosan kizsákmányoló feltételeket szabnak, amelyekből a fejlődő országok nem tudnak kilépni.

A legalacsonyabb jövedelmű országok 60%-a már most az adósságválság szélén egyensúlyoz – többet fizetnek vissza a hitelezőknek, mint amennyit az oktatásra, egészségügyre és infrastruktúrára költenek együttvéve.

EZ IS ÉRDEKELHET

Visszatérhet a többkulcsos adórendszer itthon? Annak fájna nagyon, aki ennyit keres

Régóta társadalmi vita tárgyát képezi, hogy milyen adórendszer lenne igazságosabb, hatékonyabb és fenntarthatóbb Magyarországon.

A közvélemény támogatja az igazságos adózást

A tanulmány által idézett globális felmérés szerint tízből kilenc ember egyetért azzal, hogy a közszolgáltatásokat és a klímavédelmi intézkedéseket a szupergazdagok megadóztatásából kellene finanszírozni. Ez a társadalmi támogatottság adott – már csak a politikai akarat hiányzik.

Ez lehetne az út a megoldás felé

A tanulmány nemcsak kritikát fogalmaz meg, hanem konkrét ajánlásokat is tesz a globális fejlesztés új pályára állításához:

• Teljes paradigmaváltás a fejlesztésfinanszírozásban. El kell vetni a Wall Street-konszenzust, amely a magánfinanszírozást tette meg központi eszközzé. Ahelyett újra kell építeni a közpénzekbe és közszolgáltatásokba vetett bizalmat.
• Igazságos adóztatás. A szupergazdagok vagyonát progresszív módon kell adóztatni, különösen a vagyoni koncentráció és tőkejövedelmek terén. Az ENSZ adóegyezményének támogatása, valamint Brazília G20-kezdeményezésének kiterjesztése elengedhetetlen.
• Segélyek visszaállítása. A fejlett országoknak teljesíteniük kell a hivatalos fejlesztési segélyre (ODA) vonatkozó legalább 0,7%-os GDP-arányos vállalásaikat.
• Adósságreform. Új nemzetközi mechanizmust kell létrehozni az adósságrendezésre, amely nem a hitelezők érdekeit védi, hanem a fenntartható társadalmi fejlődést.

Mindkét megoldás idealista, ha rossz a célország

Bár a közszolgáltatások megerősítése és a társadalmi újraelosztás létfontosságú eszközök a szegénység csökkentésében, az az elképzelés, hogy ezek önmagukban elégségesek, gyakran idealista. Sok állam – különösen a legszegényebb országokban – egyszerűen nem rendelkezik sem pénzügyi, sem intézményi kapacitással ahhoz, hogy nagyléptékű, hatékony közpolitikákat hajtson végre.

Szándékosan szélsőséges eseteket említve: például Szomáliában, ahol az állam gyenge, a korrupció magas, és a konfliktusok uralják a közéletet, nem létezik olyan közszolgáltatási rendszer, amit állami beavatkozással újra lehetne építeni. Itt bármennyire is a magántőke – ha jól szabályozott, és társadalmi célokhoz kötött – kulcsszerepet játszhat abban, hogy munkahelyeket teremtsen, infrastruktúrát építsen, és legalább részlegesen betöltse az állam helyét.

Ugyanakkor, ha Európába tekintünk, Észtország példája azt mutatja, hogy intelligens, digitalizált, hatékony állami működés képes komoly eredményeket elérni a kapitalizmus keretein belül is – nem a piac felszámolásával, hanem azzal való együttműködésben. Észtország 20 év alatt a középmezőny aljáról a digitális közszolgáltatások éllovasává vált – miközben versenyképes gazdaságot épített. (Jelenleg a közép- és kelet-európai régió legmagasabb GDP-per capita mutatójával rendelkezik)

Ezért a dolog nem állam vagy piac kérdése, hanem: hogyan lehet a kettőt úgy összekapcsolni, hogy az állam a szabályozást, a biztonságot és az igazságosságot garantálja, míg a piac a növekedést és innovációt hajtja.