Rákoppintott a valóság az EU orrára: ezt már letagadni se lehet, hogy jönnek ki belőle?

Az európai zöld fordulat megvalósítása látszólag technológiai és környezetvédelmi kihívás, a gyakorlatban azonban alapvető nyersanyag-ellátási és függőségi dilemmát jelent. A megújuló energiaforrások tömeges elterjedése – legyen szó szélerőművekről, napelemes rendszerekről, akkumulátorokról vagy az elektromos hálózatok fejlesztéséről – jelentős mennyiségű speciális ásványi anyagot igényel. Ezek kitermelése és feldolgozása javarészt az EU határain kívül, ráadásul erősen koncentrált piacokon történik.

Az Európai Számvevőszék frissen publikált vizsgálata azt mutatja, hogy Brüsszel egyszerre tűzött ki nagyszabású környezetvédelmi célokat és indított iparpolitikai programokat, miközben nincs érdemi ráhatása az ezekhez szükséges alapanyagok előállítására. A függőségek enyhítésére irányuló szakpolitikai kezdeményezések pedig megkérdőjelezhető alapokon nyugszanak, és eddig nem hoztak érdemi változást.

Az alapvető probléma az, hogy miközben a zöld technológiákhoz kapcsolódó nyersanyagok globális kereslete rohamosan emelkedik, a kínálati oldal szerkezete lényegében változatlan marad. A luxemburgi auditorok megállapították, hogy a 34 kritikusnak nyilvánított nyersanyagból 26 közvetlenül összefügg a megújulóenergia-technológiákkal. Ezek közül tíznél az EU kizárólag importból tudja fedezni szükségleteit, és sok esetben mindössze egy-két beszállítótól függ, ami komoly ellátási kockázatot jelent.

A vizsgálat számszerűen is bemutatja a koncentráció mértékét. A feldolgozott formában beszerzett, stratégiai fontosságú anyagok közül négy esetében meghaladja a 65 százalékot az egyetlen nem uniós országtól való függés – ezt a küszöböt maga az EU határozta meg kritikusként. A domináns szereplő jellemzően a geopolitikai vetélytárs Kína: a feldolgozott magnézium 97 százaléka és a gallium 71 százaléka onnan érkezik, a ritkaföldfémek finomítása szinte kizárólag ott zajlik. A lítium esetében Chile játszik meghatározó szerepet. A kitermelési oldalon sem kedvezőbb a kép: a bórszükséglet 99 százalékát Törökország biztosítja.

Az auditorok azt vizsgálták, mennyire bizonyultak eredményesnek az uniós válaszlépések. A kritikus nyersanyagokról szóló rendelet bevezette a stratégiai fontosságú nyersanyagok kategóriáját, és meghatározta a 2030-ra kitűzött, nem kötelező célértékeket: legfeljebb 65 százalékos függés egyetlen harmadik országtól, legalább 10 százalékos uniós kitermelés, 40 százalékos feldolgozási arány és 25 százalékos újrahasznosítás.

Első ránézésre összehangolt intézkedéscsomagról van szó, a jelentés szerint azonban ezek a mutatók megalapozatlanok. "A célértékeket sem a rendelet, sem az azt megalapozó hatásvizsgálatok nem indokolják megfelelően. Nem világos, hogy ezek a számok hogyan járulnak hozzá a megújulóenergia-célok vagy a nettó zéró iparpolitika teljesítéséhez, és az sem, hogy miért éppen ezek az arányok tekinthetők optimálisnak" – fogalmaz az elemzés.

További probléma, hogy ezek a célok aggregáltak: valamennyi stratégiai nyersanyagra együttesen vonatkoznak. Így papíron akkor is teljesíthetők, ha a legkritikusabb anyagok esetében nem történik valódi előrelépés. A számvevők becslése szerint a közösségi bányászati kapacitás már a célok rögzítésekor az éves felhasználás nagyjából 8 százalékát fedezte, ami alig marad el a 2030-ra vállalt 10 százaléktól. Ezzel szemben például a természetes grafit vagy a ritkaföldfémek uniós kitermelési potenciálja továbbra is minimális.

Az importdiverzifikáció terén az EU szabadkereskedelmi egyezményekkel és partnerségekkel próbált előrelépni. A Számvevőszék azonban arra jutott, hogy ezek gyakorlati hozadéka csekély. "2021 és 2025 között az EU 14 stratégiai nyersanyag-partnerséget kötött nem uniós országokkal, ám a Bizottság nem követte nyomon, hogy ezek ténylegesen növelték-e az uniós ellátást" – állapítja meg a dokumentum. A partnerországokból származó behozatal 13 vizsgált nyersanyagnál csökkent, 13 másiknál nőtt 2020 és 2024 között, ami nem utal egyértelműen sikeres diverzifikációra.

Mindeközben a geopolitikai feszültségek tovább erősödtek. Ide tartozik a Grönlandhoz kapcsolódó, az Egyesült Államokkal kialakult nézeteltérés, illetve Donald Trump amerikai elnök bejelentett vámintézkedései. Az amerikai–kínai kereskedelmi konfliktus részeként Peking 2025-ben hét ritkaföldfém kivitelét exportengedélyhez kötötte, ami az európai vállalatok számára is jelentős bizonytalanságot okoz. Az ukrajnai háború következtében az onnan érkező, az energetikai átálláshoz kapcsolódó nyersanyagimport 2021 és 2024 között évi 345 ezer tonnáról mintegy 60 ezer tonnára zuhant.

Logikus megoldásnak tűnne a saját termelés fokozása, ez azonban szintén jelentős nehézségekbe ütközik. "Az EU globális nyersanyag-termelésben betöltött szerepe a legtöbb kritikus anyag esetében marginális" – szögezi le a jelentés. A geológiai kutatás évtizedek óta alulfinanszírozott: az uniós részesedés a globális feltárási költségekből mindössze 2–3 százalék. Az engedélyezési eljárások ráadásul rendkívül lassúak, 10–15, egyes esetekben akár 20 évig is elhúzódhatnak.

A feldolgozási kapacitások terén sem látható érdemi javulás. A ritkaföldfémek finomítása teljes egészében az EU-n kívül történik, miközben az energiaigényes ágazatok versenyképességét a magas európai energiaárak rontják. 2019 és 2023 között az uniós nyersalumínium-feldolgozó kapacitás mintegy fele megszűnt.

Az újrahasznosítás elvileg jelentős tartalék lehetne, a gyakorlat azonban más képet mutat. "Az energetikai átálláshoz szükséges 26 kritikus nyersanyag közül tíz esetében egyáltalán nincs újrafeldolgozás" – jegyzi meg az elemzés. További hét anyagnál az újrahasznosítási arány mindössze 1–5 százalék között mozog. A lítium, a gallium és a szilíciumfém például gyakorlatilag nem kerül vissza a körforgásba. Ennek technológiai és gazdaságossági okai vannak: sok kritikus elem kis mennyiségben, komplex termékekbe beépítve található, ezért kinyerésük rendkívül költséges.

Az "uniós stratégiai projekt" státusz sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A kijelölt beruházások többsége 2030-ig csak korlátozottan járulhat hozzá az ellátásbiztonság erősítéséhez. Sok projekt még a kezdeti fázisban tart, és több esetben hiányoznak az európai vevőkkel kötött előzetes beszerzési megállapodások is.

Magyarország szempontjából a dokumentum nem tartalmaz részletes, országspecifikus adatokat, a hazai gazdaság azonban ugyanazokkal a strukturális problémákkal szembesül, mint az uniós átlag: erős importfüggőség, szerény belföldi termelési lehetőségek, elmaradt feltárási programok és lassú, átfogó engedélyezési reform nélkül működő szabályozási környezet. Mindez komoly figyelmeztetés az e-mobilitásra épülő új gazdasági stratégia számára is.