Szilágyi Áron: Aki a pénz vagy a hírnév miatt választaná a vívást, azt őszintén eltántorítanám

Pénzcentrum: Kezdjünk egy szokatlan képpel: vívás/ökölvívás. Ha egy estére sportágat váltanál, és a Puskás Arénában, akár a profi boxolók a Wembleyben, 60 ezer ember előtt, egy boxmeccsre vonulnál be, mit éreznél? Akartál-e valaha világsztár lenni?

Szilágyi Áron: Emlékszem, hogy fiatal élsportolóként, úgy húszéves koromban foglalkoztatott a gondolat, hogy a vívásban sosem lehet olyan világsztárrá válni, mint a futballban, a teniszben vagy akár az ökölvívásban. Kicsit bántott is, hogy a mi sportágunk ennyire távol van a legnépszerűbbektől. Aztán ez a kérdés bennem szépen lassan letisztult. Ma, 35 évesen már azt érzem, hogy a sors nagyon egyértelműen ide vezetett, és nekem a vívásban volt dolgom. Teljesen kiteljesedtem benne, és pontosan azt a sportolói életet élhetem, amit szeretnék. Sőt, továbbmegyek: egyáltalán nem vágyom arra a hírnévre és folyamatos nyomásra, amit mondjuk egy Premier League-játékosnak vagy egy top 10-es ATP-teniszezőnek kell nap mint nap megélnie. Ezzel a kérdéssel abszolút megbékéltem.

A vívás egy niche sportág, valójában kevesen értik, és nincs nagy rajongótábora. Ugyanakkor megvannak azok a szurkolók, akik szeretik, értik, és akiknek sokat jelent. Ha Budapesten rendeznek világkupát, 3-4 ezer ember kijön a döntőkre. Ha világbajnokság vagy olimpia van, ott teltház fogad minket. A vívóversenyek közvetítéseit is egyre többen követik. Szóval azt is megélem, hogy bár nem tömegsport, mégis van egy nagyon erős és elkötelezett közönsége, és ez számomra bőven elég.

Azért a bevonulózenéd mi lenne egy boxgálára?

Hát, ezen sosem gondolkodtam. Valószínűleg valami nem mainstream dalt választanék, biztosan nem egy AC/DC-féle klasszikust. Inkább egy magyar előadó jutna eszembe, mert szerintem fontos, hogy ha egy magyar sportoló szerepel valahol, akkor vigye magával azt is, ahonnan jött. Nehéz egy konkrét számot mondani, de biztosan ebbe az irányba mennék. Legyen Halott Pénztől a Mikor feladnád vagy Punnany Massiftól az Érezd című dal.

Jelenleg a celebbox-műsorok újra óriási népszerűségnek örvendenek. El tudnád képzelni ugyanezt a vívásban? Egy showműsort, ahol ismert emberek tanulnak vívni fél évig? Te, mint a Vasas Vívószakosztályának az elnöke népszerűsítenéd így a sportágad?

Őszintén szólva nem nagyon láttam jó példát arra, hogy valaki meg tudja őrizni a sportolói hitelességét, miközben belép a celeb- vagy influencervilágba.

Az egy teljesen más közeg: ott az ember elsősorban a személyiségét „adja el”, alájátszik a bulvárnak, keresi azokat a helyzeteket, amelyekről írni lehet, amelyek izgalmasak a közönségnek. Ez a világ engem a legkevésbé sem vonz. Volt egyébként a kérdésedben is szereplő kezdeményezés: a Magyar Vívószövetség tavaly csinált egy celebvívás programot. Én nem vettem részt benne, nem is kértek fel. Azt nem tudom, mennyire volt népszerű, de én nem hiszem, hogy a sportágunknak az tenne jót, ha mindenáron beállnánk a mainstreambe, és olyan irányokat kezdenénk el követni, amelyek távol állnak a vívás identitásától.

A Vasasnál elnökként én azt tapasztalom, hogy a szülők többsége épp azért hozza ide a gyerekét, mert valamilyen olyan sportot keresnek, amely távol áll a bulváros, elpiacosított világtól. Olyat, ahol értékrendet látnak: hagyományt, tradíciót, fair playt, eleganciát. Szerintem nekünk ezekre kell építenünk, nem pedig arra, hogy látványos show-elemekkel próbáljuk meg felhívni magunkra a figyelmet.

A sikerek és kudarcok hullámzása hogyan formált emberileg? Mi változott benned a leginkább az elmúlt 20 évben?

Voltak nagyobb törések az életemben, de alapvetően, ha a vívópályafutásomat nézem, sokkal inkább a stabilitás, a lojalitás és az állandóság jellemzi, mintsem az, hogy évről évre valami drámai változás történt volna.

Itt kezdtem el vívni Pasaréten, kilencévesen, és azóta is itt vagyok. Ez mond el rólam a legtöbbet.

De két meghatározóbb pontot azért kiemelnék. Az első, hogy 18 évesen elveszítettem a nevelőedzőmet, Gerevich Gyuri bácsit. Ez hatalmas törés volt, emberileg is. Talán ez volt az első komoly krízis az életemben, amihez fel kellett nőnöm. Egy olyan helyzet, amin már nem tudtam gyermeki lelkesedéssel túllendülni. Egyszerre kellett gyászolnom, és közben megtalálni azt az embert, akivel el tudom képzelni a pályám folytatását. Akkor még minden nagyon az elején járt, csak 18 voltam. Fontos kiemelni, hogy a nevelőedző nem csak szakember. Gyuri bácsi számomra mentor volt, apafigura. Valaki, akire felnéztem, akit szerettem, akit tiszteltem. Az ő elvesztése óriási emberi veszteség volt.

A másik meghatározó dolog egy óriási kudarcélmény volt, ami gyakorlatilag az egész víváshoz nagyon megváltoztatta a hozzáállásomat. Ez pedig a 2019-es budapesti rendezésű világbajnokság volt. Kétszeres olimpiai bajnokként azt éreztem, hogy ezt nekem „küldte a Jóisten”, hogy ez az én versenyem, és meg van írva, hogy nekem itt kell először világbajnoknak lennem. Aztán kikaptam a második asszómban, ami egy kíméletlen pofon volt. De utána, a következő hónapokban kezdett letisztulni bennem valami fontos: hogy nem én vagyok az élsportért, nem az életem van arra feláldozva, hogy címeket nyerjek, hanem az élsport van értem. Ez egy eszköz ahhoz, hogy kiteljesedjek, élvezzem, hogy valami, amibe energiát teszek, visszaadjon. Közben pedig ott van az életem a sporton túl is: a családom, a barátaim, azok a dolgok, amelyek valóban értékesek számomra. Ez a felismerés sokat formált rajtam.

Addig a családod, barátaid és úgy minden egyéb háttérbe szorult?

Inkább azt mondanám, hogy nem volt igazán rendezett a kép bennem. Nem görcsöltem rajta, nem ültem le külön ezzel foglalkozni. Vitt a hév, teljesen benne voltam a vívásban, és mindent annak rendeltem alá. Akkor még nem is nagyon gondolkodtam azon, hogy az életemben máshol is kellene helyet hagyni dolgoknak, hogy a sport nem tölti ki az egész univerzumomat, csak egy szeletét. Ez később kezdett letisztulni.

Ezek a gondolatok 2019 végén, 2020 elején kezdtek bennem szépen összeállni, és ebben a COVID-járvány időszaka is sokat segített. Nekem az első hullám, a 2020-as tavasz és még az ősz is egy nagyon jó önismereti időszak volt. Rengeteg mindent sikerült magamban rendezni. Talán ennek is köszönhető, hogy a végül 2021 júliusára halasztott olimpiának már teljesen más állapotban vágtam neki. Rendezett voltam, motivált, jól kezeltem a téthelyzetet, és meg is nyertem.

35 évesen hogyan gondolkodsz az időről – a saját életed ívéről, arról, hogy honnan indultál és merre tartasz?

Nem hiszem, hogy ebben vagyok a legerősebb. A jelenhez való hozzáállásom az, ami igazán jellemző rám. Fókuszált vagyok, gyerekkoromtól kezdve szeretek benne lenni a pillanatban, és arra figyelni maximálisan, amit éppen csinálok. Ennek persze van hátulütője is: sok mindenre nem figyelek oda, kizárom, nem hallom meg, nem engedem be. Sokszor magamból is keveset adok ki, mert egyszerűen szeretek koncentrálni.

A múlttal úgy vagyok, hogy megtörtént, jó volt vagy éppen nehéz volt, de nem ragadok le benne. Nem vagyok, és nem is szeretnék az a merengő típus lenni, aki a múlt sikereiben vagy kudarcaiban él. A jövővel viszont sokat foglalkozom. Tervezek, álmodozom, elképzelek dolgokat, amik aztán persze a legtöbb esetben nem valósulnak meg, de ettől még inspirál, hogy merre indulhatnék, mi minden lehet előttem.

Mondasz erre az utóbbira néhány példát?

Van mindenféle, de ha konkrét példát kellene mondanom, akkor ott az egyetem. Eddig két alapképzést is elvégeztem – nemzetközi tanulmányok és pszichológia –, és amióta megvan a második diplomám, talán 2018 óta, folyamatosan tervezem, hogy elkezdek egy mesterszakot. Minden évben megvan, hogy éppen melyiket. Volt már, hogy jelentkeztem is, sőt fel is vettek, de valahogy sosem kezdtem el. Nem azért, mert halogatom vagy mert lusta lennék, egyszerűen nem fért bele az időmbe vagy az energiámba, másfelé vitt az élet. És ez nemcsak a tanulásra igaz, hanem szinte az életem minden területére. Sok tervem van, sok elképzelésem, amelyekből végül csak kevés valósul meg. Ezzel viszont teljesen békében vagyok.

Szerintem jobb, ha az embernek van száz terve, amelyekből egy valósul meg, mint ha egyetlen terve sincsen, hiszen abból biztosan nem lesz semmi.

De ezek azért nem sikerültek eddig, mert még mindig aktívan az élsportban vagy, nem?

Nyilván könnyebb lenne a sport nélkül, igen. Több időm és energiám lenne ezekre a dolgokra. A sportot viszont nehezen engedem el. Meg voltam győződve róla, hogy Párizs után abbahagyom a vívást, ezt otthon már gyakorlatilag meg is beszéltük, jó lezárási pontnak tűnt. Aztán ahogy zajlott a felkészülés, ahogy alakultak a versenyek… egyéniben kiestem az első körben, de csapatban ezüstérmesek lettünk. Nem tudom, hiányérzet maradt bennem, vagy egyszerűen nem tudtam elengedni. Azt éreztem, hogy folytatnom kell.

Mindig is jó versenyző alkat voltam, ez már a gyerekkoromban is megvolt. Imádtam a vívóversenyeket, a megmérettetéseket. Az élet más területein pont, hogy vissza kellett fogni engem. Hogy nem kell mindig, mindenkivel, mindenben versenyezni, nem kell mindig mindent nagyon komolyan venni. Aztán így alakult, most itt vagyunk másfél évvel Párizs után, és csinálom a következő világbajnoki ciklust. Bennem van az is, hogy akár az olimpiai ciklust is végigcsinálom. Részben tehát igen, az élsport is ludas abban, hogy sok tervem nem valósult meg.

A halálhoz való viszonyod meghatározza bármennyire azt, hogy miként élsz?

Alapvetően sokat gondolkodom ezen a témán. A sport, a sporteredmény egyfajta örökség: egy lenyomat arról, hogy itt voltam, és ez az, amit hozzá tudtam tenni. Amit elértem, az valahol az én kézjegyem. De ez önmagában engem nem mozgat különösebben.

Nem az hajt, hogy bekerüljek a történelemkönyvekbe, vagy hogy száz év múlva is emlékezzenek rám. Ez nem elsődleges motiváció az életemben.

Nehéz ezt pontosan megfogalmazni, mert szerintem senkinek sincs teljesen kristálytiszta képe arról, hogy miért vagyunk itt, mi a célja az életünknek, és mi lesz majd a halálunk után. Nem sincs erre teljes válaszom, de talán az életemnek ezen a szakaszán nem is kell, hogy legyen. Most sokkal inkább az érdekel, hogy amit csinálok, az teremt-e értéket: számomra, a családom számára, és akár egy tágabb közösség számára is. Úgy érzem, erre a válaszom igen. És amíg ez így van, addig szeretném csinálni a sportot is.

Van most az életedben olyan dolog, amiről ma már azt mondanád: „ezt biztosan máshogy csinálnám”?

Ezer dolog van, tényleg rengeteg. Talán a legkézenfekvőbb példa az, hogy a tokiói olimpia után, 2021-ben Londonba költöztünk a feleségemmel. Én nagyon sokat ingáztam, de az otthonunk mégis London volt kicsit több mint másfél évig. És ezt az időszakot elképesztően élveztem. Nagyon produktív volt, és úgy lettem abban a szezonban először egyéni világbajnok, hogy az angol válogatottal készültem, amely szakmai minőségben messze elmarad a magyartól. Ráadásul nem is volt ott az edzőm. Sokan ebben az időben úgy voltak vele, hogy ez őrültség, ki fogok esni a világranglista első tizenhatból, és egyáltalán jó, ha a válogatottságomat meg tudom majd tartani. Ehhez képest világkupákat nyertem, majd világbajnokságot is.

A tanulság számomra az, hogy ezt korábban is meg lehetett volna lépni. Nem kellett volna 31 éves koromig várnom azzal, hogy kipróbáljam magam külföldön. Nem azért, hogy elhagyjam Magyarországot – hiszen hazajöttünk, és itthon élünk –, hanem azért, mert egy korábbi egy-két éves nyugati tapasztalat, akár egyetem mellett, szerintem nagyon sokat adott volna. És úgy érzem, a pályafutásomnak is nagyon hasznos lett volna, ha ezt fiatalabban is meg merem lépni.

Mi volt a legnagyobb különbség London és Budapest között?

A legnagyobb különbség számomra az volt, hogy egy teljesen idegen közegben kellett helytállnom. Olyan környezetben, ahol nincsenek meg azok a napi kapaszkodók, amelyekhez itt Budapesten hozzászoktam. Londonban ez mind új volt. Más volt a kultúra, mások voltak az emberek, új helyzeteket kellett megszoknom. Ennek nagyon erős tanító ereje volt, és én ezt szerettem is benne. Nagyon szeretek Budapesten élni, és nem kerestem Londonban olyasmit, amit itthon ne kapnék meg. Teljesen más város, sok szempontból, és nagyon élveztem ott élni, de nem hasonlítgattam folyamatosan a kettőt. Nem is gondolom, hogy itthon sok mindent változtatnék emiatt.

Ami viszont feltűnt: az időjárásnak sokkal nagyobb hatása van a hangulatra, mint gondoltam. Itthon megszoktam a szélsőségeket – a nyári hőséget és a téli mínuszokat is. Bosszankodom a latyak miatt vagy amikor elromlik a klíma a kánikulában, de mégis ez a természetes közegem. Londonban ehhez képest sokkal szűkebb sávban mozog a hőmérséklet, és ez teljesen más ritmust ad a mindennapoknak. Érdekes volt ezt megtapasztalni.

Az emberek is mások. Kulturálisan sok mindenben különbözünk. Nekem például az angolszász small talk – amit az angolok ráadásul nagyon jó humorral fűszereznek – eleinte kifejezetten nehéz volt. Ha ez nincs meg benned ösztönösen, akkor furcsán hathat, és nekem idő kellett ahhoz, hogy ezt felvegye a rendszer, és jól tudjak rá reagálni. Nem mondom, hogy azóta ez lett a legerősebb skillem, de határozottan fejlődőképes vagyok.

Említetted korábban a vívás és a tradíció kapcsolatát. A vívás egyfajta romantikus, archaikus férfiszerepeket is idéz. Milyen szerinted a mai kor férfije? És ebből mi az, amit te jó iránynak érzel - és mi az, amit kevésbé?

Gyakran felmerül bennem, egyáltalán létezik-e olyan, hogy idealizált férfikép? Én alapvetően szeretem és tisztelem a hagyományokat – visszakanyarodva Londonhoz, az angol kultúra tele van több száz éves tradíciókkal, amelyek romantikusak és nagyon szerethetőek, amíg nem csapnak át kényszerességbe, és nem bántanak senkit.

Fontosnak tartom a különbséget a valódi hagyományok és azok a beidegződések között, amelyeket csak azért csinálunk, „mert így szoktuk”, miközben már senkinek sem jók. A hímsovinizmus vagy a nagyon régi, merev nemi szerepek szerintem ez utóbbi kategóriába tartoznak.

Ami a mai világot illeti: szerintem egy párkapcsolatot ma sokkal nehezebb felépíteni abból a szempontból, hogy kevesebb a „kijelölt” kapaszkodó. A szerepeket nekünk kell kialakítanunk a párunkkal, nincs egy előre megírt forgatókönyv. Mi is nagyon sokat beszélgetünk a feleségemmel arról, hogyan működjön jól a kapcsolatunk; számomra az a fontos, hogy mindketten komfortosan érezzük benne magunkat.

Ez pedig együtt jár azzal is, hogy én kiveszem a részem a házimunkából, és sokkal több időt töltök a gyerekemmel, mint ahogy a vélhetően a nagyszüleink generációjában az apák tették. És közben rájön az ember, hogy ez nem teher, nem kényelmetlenség. Ezt én például nagyon élvezem. Éppen ezért nem ragaszkodnék a konzervatív, ortodox nemi szerepekhez. A mai életünk és az életszínvonalunk megengedi, hogy nyitottabban gondolkodjunk. A társadalom, a tudomány, a fejlődés ma már lehetővé teszi, hogy mindketten dolgozzunk, és közben megoldjuk a gyereknevelést és a háztartást is. Ez szerintem jó irány, és én ebben érzem magam otthon.

Hogyan formál téged az apaság? Mi változott meg benned leginkább a gyerek érkezésével?

Sok minden megváltozott. Leginkább a prioritások. Gyerek előtt elképzelhetetlen volt, hogy magánéleti okból kihagyjak egy edzést – ilyen egyszerűen nem fordult elő. Ma már teljesen természetes, hogy a napomat a gyerek köré szervezem. Ha érte kell mennem, ha vigyáznom kell rá, ha orvoshoz visszük, vagy egyszerűen csak rám van szüksége, akkor ott vagyok. Nem kérdés, hogy ilyenkor minden mást félreteszek.

Azt is érzem, hogy sokkal empatikusabb lettem más szülőkkel. Amíg nem volt gyerekem, addig ez a „hajnali négyszer-ötszöri felkelés” inkább afféle urbánus legendának tűnt. Fogalmam sem volt róla, fizikailag mit jelent. Amikor az ember megtapasztalja, akkor érti meg igazán. Ez hoz magával egyfajta sorsközösséget, és sokkal több megértést. A felelősségérzetem is megváltozott. Sokkal jobban vigyázok magamra is, mert már csak rólam van szó. Ott van egy kisgyerek, aki rám van bízva, és ez teljesen más súlyt ad annak is, hogyan döntök magammal kapcsolatban.

Sportszakmai szempontból van ez rád bármilyen hatással?

Az biztos, hogy rengeteget adott a sportpályafutásomhoz is a gyerek érkezése. Amikor elmegyek egy edzőtáborba, nagyon erősen érzem, hogy távol vagyok tőlük – a gyerekemtől és a feleségemtől. Emiatt kötelességemnek érzem, hogy a lehető leghatékonyabban használjam ki azt az időt, amit a sporttal töltök. Ha már elmegyek otthonról, akkor annak legyen értelme.

Ez konkrétan meg is duplázza az energiát, amit egy edzésbe vagy egy versenybe bele tudok tenni. Nincs üresjárat. Nincs olyan, hogy „jó, ez most elment, majd jön a következő”. Ilyenkor mindig felteszem magamnak a kérdést: akkor miért vagyok itt? Miért nem vagyok otthon a családommal? Miért teszem ki őket annak, hogy nélkülem kell otthon helytállniuk? Ez a tudat egy nagyon erős ösztönző. Még inkább arra sarkall, hogy amit csinálok, azt maximális koncentrációval és felelősséggel csináljam.

A szüleid nem voltak profi sportolók, de neked már lehetőséged van ezt az egész ökoszisztémát gyakorlatilag átadni a fiadnak. Vannak ilyen terveid?

Mindenképpen szeretném, ha sportolna. A sport olyan értékeket ad, amit máshonnan nem lehet megkapni. Azt is szeretném, ha versenyezne. Sok szülő úgy hozza el hozzánk a gyerekét, hogy „nem szeretnénk, hogy versenyezzen, nem kell élsportoló legyen, csak mozogjon, legyen egészséges, szeresse, amit csinál”. És mi bólogatunk, de pontosan tudjuk, hogy előbb-utóbb úgyis versenyezni fog. Ez a természetes fejlődési folyamat része.

Nem azért fontos, hogy élsportoló legyen, hanem azért, mert a versenyhelyzetekből rengeteg mindent meg lehet tanulni: siker- és kudarcfeldolgozást, felelősségvállalást. Az ember megtanulja, hogy ha bevállal egy kockázatos megoldást, annak van következménye: ha bejön, megéli, hogy jól döntött; ha nem, elgondolkodhat rajta, hogy szükséges volt-e, és hogy a döntéseinek milyen súlya van. Megtanulja a fair playt, a másikhoz való viszonyt, a saját teljesítményének értékelését, mindezt szabályozott keretek között. Ideális esetben úgy, hogy ezt nem az edző vagy a szülő nyomja rá teherként, hanem ő maga tudja megélni, befogadni és levonni a tanulságokat. Ezért tartom fontosnak, hogy sportoljon és versenyezzen is majd.

Vívni vinnéd le először?

Vívni elsőre azért nem vinném le, mert magamat óvnám meg ettől a helyzettől. Biztos vagyok benne, hogy ott akarnék lenni, beleszólnék, megbeszélnénk otthon is, a vacsoraasztalnál is előkerülne, és ez nem biztos, hogy egészséges.

Nem tudom, LeBron James fiának mennyire jó mentálisan, hogy ugyanabban az NBA-csapatban játszik az apjával, miközben valljuk be, nem biztos, hogy NBA-szintű játékosról beszélünk. Ezt a fajta teherhelyzetet én nem szeretném megteremteni.

Ha most a világra nézel, milyennek látod? Van olyan jelenség, amitől őszintén tartasz?

Így, hogy túl vagyunk egy világjárványon, és a szomszédunkban egy brutális, rengeteg emberéletet követelő háború zajlik, nehéz optimistán nézni a világra. Ehhez jön még az, hogy elképesztő méretűre nőtt a politikai alapú szembenállás az emberek között, és közben látjuk, mit csinálunk a környezetünkkel, hogyan romboljuk a bolygó élhetőségét. Igen, számtalan dolog van, ami aggaszt, és ami okot ad az aggodalomra. Ebben a szempontból úgy vagyok vele, mint bárki más. Teljesen mindegy, hogy sikeres élsportoló vagyok, sokkal többet én sem tudok tenni. Amit igyekszem, az az, hogy a saját kis világomat, a családom világát megerősítsem annyira, hogy bármilyen nehézség jön is – legyen az öt, tíz vagy ötven év múlva –, át tudjuk vészelni.

Vannak persze témák, amik mögé odaállok és megszólalok, de a világ nagy, rendszerszintű változásaihoz, problémáihoz alapvetően kispolgári attitűddel állok: azokhoz nincs közvetlen ráhatásom. A saját, szűkebb közösségemet viszont fel tudom készíteni arra, hogy erős legyen, és ezt érzem igazán kézzelfoghatónak.

Hogy kicsit gazdaságibb vizekre evezzünk, mikor tudatosult először benned, hogy a vívásból meg is kellene élni?

17 évesen, amikor megkaptam az első sportösztöndíjamat – 50 ezer forintot –, akkor tudatosult bennem először, hogy ebből akár rövid távon is lehet egzisztenciát építeni. 18-19 éves koromra pedig teljesen egyértelművé vált, hogy én ezt szeretném csinálni. Nem lehet úgy profi élsportot vállalni, hogy mellette munkát keres az ember. Beláttam, hogyha élsportoló akarok lenni, akkor abból kell annyit megteremtenem, hogy a hónap végén ne legyen gond.

Az első időszak erről szólt, egészen addig, amíg nem lettem olimpiai bajnok. Főleg úgy, hogy már akkor is támogatnom kellett a családomat. Az a 4-5 év, nagyjából 22 éves koromig, arról szólt, hogy „jöjjön ki a hó végi matek”. Nem éltem különösebben alacsony életszínvonalon, nem nélkülöztem, csak arra kellett figyelnem, hogy a számlák be legyenek fizetve, tudjak bevásárolni, hazaadni, és ezzel így rendben is voltam.

A londoni olimpiai bajnoki cím hozta meg azt a lehetőséget, hogy ebből hosszabb távon is egzisztenciát tudjak építeni. Addigra viszont már megvolt az a 4–5 évnyi tapasztalat, ami megtanított értékelni a pénzt: hogy ne herdáljam el, ne kapkodjak, ne tegyek felelőtlen befektetési döntéseket. Hogy értékként tekintsek rá, ami a hosszú távú életemet építheti.

Kevesen látnak bele, hogy miből áll össze egy élsportoló keresete. Sokan tudják persze, hogy a bajnokoknak van olimpiai életjáradék, meg vannak szponzoraik. De amikor belevágtad a fejszéd ebbe, mit láttál, mennyire élnek jól a vívók?

Aki a pénz vagy a hírnév miatt választaná a vívást, azt őszintén eltántorítanám.

Ahogy az olimpiai sportágakban konyhanyelven mondják: „legyél olimpiai bajnok, és akkor minden megoldódik”. Ez bizonyos értelemben igaz is, hiszen van egy egyszeri eredményességi bónusz, és 35 éves kortól ott az olimpiai életjáradék, ami hatalmas segítség az egzisztenciaépítésben. De közben ez el is veheti a fókuszt arról, hogy te magad tudatosan építsd fel az anyagi alapjaidat, és átlásd, hogy mihez mennyi munkát kell tenned, és abból mit tudsz később kamatoztatni.

Én 18 évesen például egyáltalán nem gondolkodtam azon, hogy mennyit fogok keresni. Én eredményes akartam lenni. Az persze foglalkoztatott, hogy kijöjjön a hó végi matek, és úgy voltam vele, hogyha lesz belőle pénz, jó, ha nem, akkor sem ez volt a lényeg.

Az volt a fontos, hogy olimpiai bajnok legyek. Később kezdtem el az anyagi oldalon is tudatosabban gondolkodni. A vívásban is van állami ösztöndíjrendszer, és a klubok már nagyon szép fizetést tudnak adni, de kell egy harmadik láb is: a piaci szponzorok. 2015 óta dolgozom együtt menedzsmenttel, ők segítenek a támogatói kapcsolatok kialakításában és fenntartásában.

Mindig úgy álltam hozzá, hogy ez az a terület, ahol megkérhetem a pénzemet, ahol anyagilag is megbecsülnek. De mellette nagyon fontos volt, hogy olyan együttműködéseket vállaljak, ahol értékazonosság van, ahol hitelesnek érzem magam. Ezért nem vállalnék például macskaeledel-reklámot, sosem volt macskám, allergiás vagyok rájuk. A hitelesség számomra kulcskérdés, és ezen a vonalon próbáltam megtalálni az egyensúlyt.

A ti sportágatokban mennyire igaz, hogy bezzeg az olaszok, franciák, dél-koreaiak mennyit keresnek hozzátok képest?

Abszolút igaz, és szoktuk is méregetni, de sokszor teljesen fals módon. A sportban nagyon könnyen terjednek a prekoncepciók arról, hogy „bezzeg az olaszok mennyit keresnek” vagy „a dél-koreaiaknál milyen pénzek vannak”, aztán amikor az ember leül beszélgetni valakivel, kiderül, hogy a fele sem igaz annak, amit gondoltunk. A vívásban is országonként teljesen más modell működik. Van, ahol az állam elképesztő mértékben dotálja a sportot – főleg tőlünk keletre, Oroszországban vagy a távol-keleti országokban. Van, ahol piaci alapon működik nagyon jól, mint az USA-ban. A legtöbb helyen pedig valamilyen kevert rendszer van.

Az olaszoknál, akik a vívásban talán a legnagyobbra becsült nemzet mind eredményességben, mind hagyományban, mind létszámban, szintén mix modell működik. Van klubjuk, de a legtöbb vívó valamelyik fegyveres testületnek is a tagja, onnan is kapnak fizetést, és emellett saját szponzoraik is lehetnek. Nem véletlen, hogy általában tele vannak varrva logókkal. Szóval a különbségek léteznek, de nem annyira egyértelműek, mint ahogy azt kívülről sokszor gondoljuk.

Korábban a pénzügyi tudatosság „arca” is voltál. Te miként bánsz a pénzzel? Van ebben segítséged?

Én alapvetően a „bízd a profikra” elvet követem. Tudatosan kerestem meg szakembereket, hogy segítsenek abban, hogyan érdemes egzisztenciát építeni, és mit kezdjek azzal az anyagi helyzettel, amelyben vagyok vagy amibe kerülhetek.

Sem időm, sem energiám nincs arra, hogy napi szinten tőzsdei híreket olvassak, figyeljem a forint árfolyamát, vagy hogy éppen az Nvidia, a Tesla vagy a kriptovaluták miként teljesítenek. Ez olyan mély és komplex szaktudást igényel, amit én nem tudok és nem is szeretnék elsajátítani. Inkább arra figyelek, hogy kire bízom a pénzügyeimet. Szerencsére megtaláltam egy nagyon jó csapatot, akiben megbízom. Persze százszor lehetnék tudatosabb, és foglalkozhatnék ezzel sokkal többet is. Abban bízom, hogy nem követek el hibákat, például nem kezdek el vállalkozásokat gründolni csak azért, mert hirtelen azt gondolom, hogy kell még egy konditerem, egy edzőstúdió vagy valami új projekt. Inkább maradok azon az úton, ahol szakemberek segítenek jó döntéseket hozni.

Nem is motoszkált benned soha, hogyha már úgyis megteheted, mondjuk vállalkozz?

Dehogynem, motoszkált bennem, és volt is egy kis családi vállalkozásom fiatalon, amikor azt gondoltam, hogy abban majd nagy jövő lesz. Aztán elég hamar befuccsolt. Szóval ezt a kört én is lefutottam huszonpár évesen. Most, 35 évesen már sokkal érettebben tudom kordában tartani az ilyen gondolatokat, hogyha jönnének.

Amikor arról írunk, hogy egy olimpiai bajnok mekkora bónuszt kap, vagy hogy mekkora életjáradék jár az érmek után, a reakciók általában két táborra oszlanak. Az egyik szerint ez teljesen megérdemelt: az élsportolók egész életüket beletették a sikerbe, nem illik a zsebükben turkálni. A másik tábor viszont úgy látja: mindez állami pénzből történik, és az élsportolók is egy önként vállalt életformát követnek, közpénzből fenntartva. Szerinted milyen lenne egy ideális sportfinanszírozás. Te hogyan látod ezt a kettőséget?

Iszonyatosan nehéz és összetett kérdés, és sportolóként nem biztos, hogy teljesen adekvát választ tudok adni. Érzem annak a disszonanciáját, hogy valamibe, amibe mi szívesen tesszük bele az időnket és az energiánkat, és amiben sikeresek leszünk, végül állami támogatással életünk végéig egzisztenciát tudunk építeni egy-egy eredmény után.

Közben viszont hiszem azt is, hogy a jól felhasznált források az élsportban a szélesebb társadalom számára is hasznosak lehetnek: az egészségesebb életmód ösztönzésében, a közösségépítésben, a motivációban, amit egy-egy siker adhat a hétköznapokban. Szerencsére én nem vagyok döntéshozói helyzetben, nem kell kormányzati szinten eldöntenem, hogy mekkora legyen egy bónusz, az életjáradék, vagy mennyit költsünk egy válogatottra, egy szövetségre. Ez már politikai kérdés: hogy egy kormányzat milyen területeket szeretne prioritásként kezelni kultúrát, oktatást, egészségügyet vagy épp a sportot.

Amit viszont nagyon erősen gondolok, hogy a pénzügyi ösztönzőkön túl más segítségre is szükségük van a sportolóknak ahhoz, hogy eligazodjanak a világban, a pályafutásuk alatt és utána is.

Mi a menedzseremmel létrehoztunk egy kis nonprofit szervezetet, a Magyar Élsportolók Érdekvédelmi Fórumát. Nem kap nagy állami támogatást, nem oszt pénzt, de duális karrierprogramon keresztül igyekszünk segíteni a sportolóknak, hogy megtalálják a civil életben is önmagukat. A veszprémi Pannon Egyetemmel közösen edukációs programot működtetünk, mellé mentorprogramot, mentális programot és pénzügyi tudatossági programot is felépítettünk. Azoknak próbálunk segíteni, akik nyitottak rá, hogy foglalkozzanak a saját jövőjükkel, és ne csak abban bízzanak, hogy „majd olimpiai bajnok leszek, és minden rendben lesz”.

Ez egy alulról szerveződő kezdeményezés, és őszintén remélem, hogy idővel szárnyra kap, és minél több sportolónak tud majd valódi segítséget adni. Mert a pénz fontos, de az életnek nagyon sok más területe is van.

A te egzisztenciádban mennyire megoldott jelenleg ez a sportolói karriered utáni életed?

Én mindig úgy gondolkodtam, hogy az a jó, ha hagyok magamnak ajtókat és kapukat, amelyeket majd a pályafutásom végén nyitva találok, és be tudok lépni rajtuk, ha szeretnék.

Mostanra elég egyértelműen látszik, hogy ami igazán érdekel, az a magas teljesítmény világa és a mögötte lévő pszichológia, mentális folyamatok. Ebben dolgozom is: pszichológusokkal együtt, a saját pszichológiai diplomámra támaszkodva, sokat olvasva, hallgatva a témában. Most már sportolókat is coacholok. Ez az a terület, amiben el tudom képzelni a jövőmet, legalábbis most így, a pályafutásom mellett. Persze mindezt halkan mondom ki, mert elsődlegesen még mindig aktív élsportoló vagyok, és ez az első vágány. De hogy van egy olyan irány, ami kifejezetten vonz és amiben látom magam, az szerintem most elég.

Még egy olimpia benne van még vagy máshogy értékeled már a sportolói jelenléted?

Az a problémám ezzel, hogy én most lehet, hogy megfogalmazok neked valamit és a következő versenyen meg tökre nem úgy fogom érezni. Szeretnék egy kicsit megengedőbb lenni magammal, de általában nem sikerül. Például az előző szezonomban egy műtét és hosszú rehabilitáció után tértem vissza és végül is egyéniben Európa-bajnoki ezüstéremmel, világbajnoki hetedik helyen zártam, amivel szuper elégedett is lehetnék.

De mégis bennem van az, hogy nem nyertem meg ezeket a versenyeket. Nem tudom tehát ezeket a dolgokat teljesen levetkőzni, az a fajta maximalizmus, ami bennem van, hajt előre. Majd meglátom, hogy a következő szezon hogyan fog alakulni.

Ez az interjú december 26-án, karácsony második napján jelenik meg. Nálatok van olyan téma, amiről a karácsonyi asztalnál soha nem beszéltek a családdal? Valami olyan, amit jobb csendben hagyni?

Nálunk a nagyobb családi összejöveteleken többnyire a szokásos udvariassági témák kerülnek elő. Ki hogy van, hogy áll a következő generáció, hogyan megy a bölcsi vagy az ovi, ki hogyan oldja meg a gyerek lefektetését, ilyenek. Ezek mennek körbe, de a szűkebb családi körben nincs igazán tabu. Ott szeretünk sok mindenről beszélgetni. Alapvetően úgy állok hozzá minden beszélgetéshez – akár egy interjúhoz is –, hogy én szívesen elmondom a véleményemet. Igaz, én elég diplomatikus alkat vagyok, nehéz nálam szélsőséges gondolatokkal találkozni, nem vagyok provokatív vagy konfrontatív típus, ezt kifejezetten kerülöm is.

És ha már ünnepekről beszélünk: egy karácsonynak nem is célja, hogy politikai, kulturális vagy gazdasági vitákba menjünk bele. Az ünnep szóljon a családról, a meghittségről, nálunk ez általában így is van.

Az utolsó kérdésem az lenne, hogy meg tudod fogalmazni, ki az a Szilágyi Áron, akinél nincs ott a kardja?

Szilágyi Áron egy introvertált srác. Olyasvalaki, aki szereti a saját, szűken értelmezett közösségét, és igyekszik a saját értékei mentén egy visszafogott, kiegyensúlyozott életet élni. Közben meg rengeteg minden érdekli, és szeret utánamenni ezeknek.

A vívó, az élsportolói énem valójában egy nagy kabát, amit viselek, amit cipelek, és amit kifelé is mutatok. De merem remélni, hogy a kabát alatt azért van még egy réteg rendes ruházat is.

(Fotók: Mónus Márton)