Kinek kell bizonyítania?

Az adózás rendjéről szóló törvény alapján az adó-ellenőrzési eljárás hasonló a büntető- vagy szabálysértési eljáráshoz abban a tekintetben, hogy a tényállás felderítése és bizonyítása az adóhatóságot terheli. A bizonyítás a bizonyítandó tény alátámasztását szolgáló egyéb tények, adatok, körülmények olyan logikai rendbe illesztése, melyek alapján más következtetésre, mint a bizonyítandó tény, nem lehet jutni.

Fontos feltétel, hogy az adóhatóság a tényállás tisztázása során köteles az adózó javára szolgáló tényeket is feltárni. A nem bizonyított tény, körülmény az adózó terhére nem értékelhető, ez alól kivételt a becslési eljárás képez.

Néhány esetben megfordul a bizonyítás terhe, így például mikor az adózót kedvezmény, vagy mentesség illeti meg. Ha erre hivatkozik, akkor ezen jog fennállását ő köteles bizonyítani. Akkor is az adózót terheli az ellenbizonyítás, ha az adóhatóság becslést alkalmazott. Becslésre akkor kerül sor, ha az adó alapja nem, vagy például a szükséges bizonylatok hiányában, illetve az adózó valótlan hiányos vagy elmulasztott nyilatkozata miatt nem állapítható meg. Becslésre van szükség akkor is, ha az adóhatóság úgy látja, hogy a vagyongyarapodás és az életvitel kiadásai nem állnak összhangban a bevallott jövedelemmel.

A gyakorlatban azonban vitatott, hogy egyes esetekben milyen részletességig terjed az adóhatóság bizonyítási kötelezettsége. Áfa-ellenőrzéseknél például gyakran hivatkoznak arra, hogy a levonásba helyezett áfaösszeget tanúsító számla fiktív, ennek két alesetét lehet megkülönböztetni.

Ez egyik esetben abszolút fiktív, mert a számla szerinti ügylet egyáltalán nem jött létre. Másik értelemben relatív értelemben fiktív, mivel az ügylet megvalósult, de nem a számlán szereplő felek között. Az első esetben a bizonyítási teher alapján az adóhatóságnak azt kell bizonyítania, hogy azok az objektív körülmények, melyekből az ügylet tényleges létrejöttére következtetni lehet.

A második eset már problémásabb, egy konkrét eljárás során az adóhatóság határozata azt a megállapítást tartalmazta, hogy az ügylet nem a számla szerinti felek között, hanem a vevő és egy másik eladó között valósult meg. Az eladót azonban nem nevezte meg, az adózó álláspontja szerint a tényállás teljes felderítését és bizonyítását teszi az adóhatóság kötelezettségévé. Szerinte tehát köteles lenne az adóhatóság megnevezni a tényleges eladót. A gyakorlat ezt az álláspontot egyelőre nem igazolja, a bíróság ugyanis az adóhatóság álláspontjával értett egyet, mely szerint a hatóságnak elegendő azt bizonyítani, hogy az ügylet létrejött, de nem a számla szerinti felek között.