OKSZ: Elképzelhető, hogy kiskereskedelmi láncok kivonulnak Magyarországról

Pénzcentrum: Az államháztartás központi alrendszere tavaly 5738,7 milliárd forintos hiánnyal zárt, amely nemcsak az eredetileg tervezett hiánycélt haladja meg jelentősen, hanem a novemberben módosított előirányzatot is. Ha figyelembe vesszük, hogy a hiány kiigazításához a kormány korábban is jelentős mértékben támaszkodott különadókra és pótadókra, akkor a jelenlegi helyzet nem sok jóra enged következtetni a kiskereskedelmi szektor legnagyobb szereplőire nézve. Mennyire tartja reális forgatókönyvnek, hogy a választások után további terhek érhetik a kiskereskedelmi szektort? Hol van az a pont, ahol ez már nem átmeneti alkalmazkodást, hanem teljes üzleti modellváltást kényszerít ki?

Kozák Tamás: Az elmúlt egy-két év talán legfontosabb tanulsága az ágazat számára az, hogy hiába emelkedett a háztartások jövedelmének vásárlóereje, a kereskedelmi vállalatok növekedési lehetőségei és esélyei nem javultak. A szabályozási környezet nem teszi lehetővé, hogy a kereskedelemben, - amely a jelenleginél nagyobb mértékben tudná a gazdaság növekedését segíteni – több beruházás, fejlesztés valósuljon meg. Ez mikrogazdasági szinten úgy jelentkezik, hogy a kereskedelmi vállalatok többségének jövedelmezősége folyamatosan romlik. A legutolsó, 2024-re vonatkozó adatok szerint az eredményesség gyakorlatilag a pozitív nulla szintjén van, vagyis a cégeknek nincsenek tartalékaik. Az, hogy a kereskedelem nem tud úgy hozzájárulni a nemzetgazdaság növekedéséhez, ahogyan a benne rejlő potenciál alapján tudna, azért is fájdalmas, mert kevés olyan területe van a gazdaságnak, amelynek – a beszállítókon keresztül – ennyire erős gazdaságélénkítő hatása lehetne. Gondoljunk csak arra, hogy minden forint kiskereskedelemben jelentkező plusz költés hány partner működését serkenti az ellátási láncban. Érdemes lenne például a támogatáspolitikákban ezeket a szempontokat is figyelembe venni.

A fogyasztás alapvetően attól függ, hogyan alakulnak a jövedelmek és maga a GDP. Bár a keresetek nominálisan 9 százalék fölött növekednek, a reálbér-növekedés nagyjából 4,5 százalék körül alakul. A lehetőség tehát adott a fogyasztás növekedésére, de az kérdés, hogy mi, fogyasztók hogyan döntünk a háztartásaink szintjén, és ez miként hat a kereskedelemre. Azt látjuk, hogy 100 forint jövedelemből a fogyasztók ebben az évben negyedévről negyedévre egyre nagyobb összeget takarítanak meg, illetve fordítanak például lakásvásárlásra. Ez a kereskedelem szempontjából nem jó hír, mert arányaiban egyre kevesebb pénz marad fogyasztásra.

És ami egy kereskedőnek igazán fontos: abból a pénzből, amelyet a háztartások végül fogyasztásra költenek, egyre kisebb részarányt képvisel a kereskedelem, jelenleg már 50 százalék alatt van. Makrogazdasági szempontból tehát nem mindegy, hogyan alakul a fogyasztási szerkezet, mivel az egyes ágazatok multiplikátorhatása eltérő. A kereskedelem gazdasági beágyazottsága, ahogy említettem sokkal erősebb, mint egy tisztán szolgáltatási területé, ezért GDP-oldalról kifejezetten kedvezőtlen, hogy a kereskedelem szerepe csökken a fogyasztáson belül.

A kiskereskedelem értékesítési volumene éves szinten várhatóan 3% alatt növekszik. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a reálkeresetek növekedése 4 százalék körüli, vagy valamivel afölött alakul, akkor jól látható egy rés, vagyis ez a többletjövedelem nem a kereskedelemben csapódik le, (hanem például lakásinflációban, vagy olyan kiadásokban, amikre eddig nem kellett költeni (állami helyett magánegészségügy, iskola helyett különóra).

Ha a GDP termelési oldalát nézzük, akkor a kereskedelem hozzáadott értékének aránya nem tud 10 százalék fölött maradni, és ez azért fontos, mert ha megnézzük, hogy ezt az egyébként sem túl erős GDP-növekedést mi hajtotta, akkor azt látjuk, hogy a kereskedelem nélkül ez vastagon negatív lett volna. A szolgáltatási szektor összességében képes volt ellensúlyozni a beruházások és az ipar visszaesését, de ezen belül is a kereskedelem az az ágazat, amely érdemben hozzá tudott járulni a GDP növekedéséhez.

EZ IS ÉRDEKELHET

Jobban élünk, de mégis rosszabbul: valami nagyon félrement a magyar gazdaságban, 2026-ban is ihatjuk a levét

Hiába nőnek a bérek és javulnak a jövedelmi statisztikák, a magyar gazdaság továbbra is stagnál, a lakossági fogyasztás pedig csak mérsékelt ütemben bővül.

Amikor a kereskedelemről, mint nemzetgazdasági ágról beszélünk, akkor ide kell érteni a nagykereskedelmet is, amely szintén jelentős terület. Ha a kereskedelemnek jól megy, akkor jól megy ezeknek a kapcsolódó ágazatoknak is, így a szállítással, raktározással foglalkozó cégeknek is. Ha a kereskedelem nyereséges és növekedni tud, akkor növekedni tud a logisztika és a szállítmányozás is – ezt nevezzük multiplikátorhatásnak: a kereskedelem maga után húzza a gazdaság más területeit.

Tehát hosszú távon recesszió vár ránk, ha maradnak a direkt szabályozások, megszorítások?

Azt mondjuk, hogy a fogyasztást nem lehet érdemben növelni – márpedig ez most a gazdaságpolitikai célkitűzések között rövid és középtávon az első helyen szerepel, addig, amíg a beruházások nem indulnak be –, ha közben a legjelentősebb, a fogyasztást közvetlenül elősegítő szektor nem kapja meg a szükséges támogatást. És megint hangsúlyozom, nem mindegy, hogy a fogyasztásnak melyik területét ösztönzöm, más a gazdasági hatása egy tisztán szolgáltatás alapú tevékenységnek és megint más egy eszköz, infrastruktúra igényes területnek a gazdaságpolitikai hatása. A jogszabályalkotás, vagy támogatáspolitika megfogalmazása során ezért fontos a gazdaságfejlesztési szempontokat is szem előtt tartani. Persze emellett lehetnek más szempontok is, de az baj, ha csak azokra látunk példákat. A különadó nemcsak abból a szempontból problémás, hogy komoly forrásokat von el a fejlesztésektől, több vállalat számára veszteséget okoz, de a miért pont nekik, miért pont ennyi, miért pont most jellegű kérdésekre nehéz lenne konzisztens gazdaságpolitikai válaszokat adni. Ez is része a szabályozási környezet kiszámíthatatlanságára vonatkozó kritikáknak.

De fordítsuk ezt le a mindennapok nyelvére is. Ha a kereskedelmi vállalatok jelentős része veszteséges, vagy maga az ágazat összességében veszteséges, akkor nem történnek beruházások, nem valósulnak meg fejlesztések, és nem kerülnek új termékek a piacra. Ennek a következménye pedig – és kénytelen vagyok erre újra és újra visszautalni – az, hogy a gazdaság nem tud növekedni, legalábbis a reálgazdasági oldalról nézve.

Ha a fogyasztás növekedését vizsgáljuk, akkor azt sem lehet pusztán a keresleti oldalról ösztönözni. Hiába történik most, a választások előtt jelentős költségvetési transzfer, jelentős jövedelemkiáramlás, ha ezzel párhuzamosan elmarad az üzletfejlesztés és az infrastruktúra fejlesztése. Ebben az esetben ez a többletfogyasztás nem a kereskedelemben csapódik le, hanem például megtakarítások formájában jelenik meg. Ez természetesen nemzetgazdasági szinten szintén szolgálhat beruházások forrásául, de ahhoz önmagában ez nem elég, további feltételeknek is teljesülniük kell. És persze nem feledkezzünk meg a fogyasztói bizalom alakulásáról sem, akár akarjuk akár nem, még a közhangulat is befolyásolja a vásárlási döntéseket.

A szektor szereplői eddig átmeneti alkalmazkodásra kényszerültek, főleg az FMCG szektorban. Mikor jön az a pont, amikor teljes üzleti modellváltást kényszerít ki a helyzet? Jól látjuk, hogy a diszkontok törnek előre, és például egy orosz szereplő megjelenése érdekes folyamatot mutat - ez a terjeszkedés lefele nyomja a vásárlást, először az alsó polcos termékek iránt. Egy ilyen piaci szereplő megjelenése teljes strukturális átalakulást hozhat?

Minden olyan szereplőnek helye van a piacon, amelyik folyamatosan vásárlói igényeket tud kielégíteni fenntarthatóan működni. Ettől függetlenül ahhoz, hogy valaki ezen a pályán hosszabb távon is játékban maradhasson, nagyon komoly termékbiztonsági és fogyasztóvédelmi előírásoknak kell megfelelnie. Az ár kétségtelenül rendkívül fontos tényező, sőt az egyik legfontosabb, de a fogyasztók jelentős része ma már az ár mellett számos egyéb elvárást is támaszt: például kényelmi és kiegészítő szolgáltatásokat, magas megbízhatósági szintet, hiteles tájékoztatást, magas termék, illetve élelmiszerbiztonságot. Mindezeket a különböző hatóságok ellenőrzik, felügyelik.

Visszatekintve azt mondanám, hogy 2025 a túlélés éve volt. Az ágazat kevés, kifejezetten támogató jellegű intézkedést kapott. Sok hírt hallhattunk, olvashatunk az emberek megsegítéséről, a fogyasztók támogatásáról, amivel persze nem érdemes és nem is szabad vitatkozni, de az a kérdés jogosan merülhet fel egy piaci szereplőnél, hogy ennek közvetlen terhét miért neki kell közvetlenül viselnie. Hasonló kérdés felmerülhet más formában is, amikor egy termelő vagy feldolgozó szektor kap támogatást akár a jogalkotáson keresztül, akkor ennek a terhét a termékpályán belül miért csak a kereskedőnek kell viselnie.

Nem szabad megfeledkezni arról, hogy a kiskereskedelem ma már olyan szereplőkkel versenyez, amelyek egészen más terheket viselnek – ilyen például a radar alatt működő és fejlődő internetes kereskedelem vagy épp a határok menti bevásárlóturizmus. Ha a kártyafizetési statisztikákat nézzük, azt látjuk, hogy éves szinten nagyjából 600–700 milliárd forintot költünk el más országok boltjaiban, áruházaiban. Ennek jelentős része feltehetően a határ menti kereskedelemhez kapcsolódik, ahol nem kell különösebb „rakétatudomány” ahhoz, hogy egy 20–30 kilométeres körzetben élők összehasonlítsák az árakat, és eldöntsék, mikor éri meg egy hétvégi bevásárlás erejéig átlépni a határt.

Jelenlegi becsléseink szerint a teljes kiskereskedelmi forgalom körülbelül 5 százaléka nem jelenik meg a statisztikai nyilvántartásokban, de könnyen elképzelhető, hogy egy–másfél éves távlatban ez az arány akár a 8-10 százalékot is elérheti. Tanulságos, hogy az internetes kiskereskedelemben a regisztrált, a kereskedelmi statisztikában rögzített kínai import aránya 2022 óta kevesebb, mint negyedére esett vissza. Nem kell hozzá nagy fantázia, kitaláljuk hol bonyolódik le a látómezőből kiesett forgalom. Ezért is lenne fontos a kiskereskedelem versenyképességének további erősítése.

Ez nem marginális összeg a teljes hazai költségvetés szempontjából?

Amennyiben egyre több kereskedelmi célú költés nem magyar boltokban, nem hazai üzletláncoknál, illetve nem Magyarországon regisztrált online áruházaknál történik, annak egyértelmű adó- és költségvetési vonzata van. Az áfabevételek, a jövedéki adók és más kapcsolódó adónemek ezekben az esetekben nem a magyar költségvetésben jelennek meg. A kereskedelem jövőjét illetően ezért az eddigieknél hangsúlyosabban kellene figyelembe venni, hogy a kiskereskedelem milyen szerepet játszik a költségvetés finanszírozásában az adóbefizetéseken keresztül. Meggyőződésem, hogy az eddigieknél jóval mélyebb elemzésre lenne szükség annak feltárására, hogy a kereskedelem miként tudna hozzájárulni a költségvetési hiány csökkentéséhez. Jelentős tartalék van még abban, hogy miként lehetne javítani a kölcsönös megértést. Abban is, hogy a piaci szereplők hogyan tudnák számokkal, érvekkel és adatokkal segíteni olyan gazdaságpolitikai döntések előkészítését, amelyeknek a hatásait közösen lehetne megvitatni.

Az érdemi konzultáció elmélyítésében komoly lehetőségek vannak. Ugyanakkor nem hunyhatunk szemet afelett, hogy nem sok nap van már hátra a választásokig.

Zavarja a kereskedők egy jelentős részét az is, hogy a politikai narratívák sokszor ellenségképet faragnak a kereskedelemből. Ezek olyan hangulatkeltő narratívák, amik gazdaságpolitikai szempontból is visszafelé sülnek el, rontják a vásárlók közérzetét. Elég csak a legutóbbi inflációs adatokra utalni, amelyek megfelelnek az elemzői várakozásoknak és kifejezetten kedvezőek voltak, hiszen az élelmiszerárak egyáltalán nem nőnek. Mi volt erre a reakció? „Folytatjuk az indokolatlan áremelések elleni harcot.” Ez finoman szólva sem fogyasztás ösztönző hozzáállás, arról nem is beszélve, hogy egy versenygazdaságban, főleg az élelmiszerkiskereskedelemben nem létezik indokolatlan áremelés. Nincsenek monopolhelyzetben lévő piaci szereplők, sőt kifejezetten éles verseny uralkodik, a vásárlóknak van választási lehetőségük, ott vannak a különböző láncok boltjai gyakran egymás mellett.

Ezek a narratívák következetlenek, sőt olykor egymásnak is ellentmondanak. Például egyik hónapban az árrésstop indoka a túlzottan magas profit, a következő hónapban pedig az indokolatlan infláció. Nehéz megmondani, kinek szólnak ezek az üzenetek, és hogy valójában kit kívánnak befolyásolni.

Szlavikovics Zita, a Lidl Magyarország igazgatósági elnöke egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a jelenlegi gazdasági és szabályozási környezet akár nagy szereplők kivonulásához is vezethet Magyarországról. Az OKSZ mennyire látja ezt valós kockázatnak a következő 2–3 évben? Tud olyan szereplőről, aki ezt a lépést fontolgatja? Vannak piaci pletykák...

Mindig vannak és lesznek  piaci pletykák, ugyanakkor, ha konkrét információm is lenne, akkor sem mondhatnám el. Érdemes azonban makroszinten beszélni arról, hogy mi befolyásolja az ilyen jellegű döntések meghozatalát. Az ilyen döntések – különösen nemzetközi láncok esetében – jellemzően nem Budapesten, hanem kölni, frankfurti vagy londoni központokban születnek meg. Legyünk tárgyilagosak: a magyar piac önmagában nem akkora, amely érdemben megrengetné egy multinacionális vállalat konszolidált mérlegét. Ugyanakkor, amikor olyan jelzések jutnak el a tulajdonosokhoz, hogy nemzetközi szinten is érzékelhető multiellenes hangulat van, hónapról hónapra megjelenik a multiellenes retorika, és kiszámíthatatlanná válik a gazdasági környezet, akkor már érthető módon összeráncolják a homlokukat, és felteszik a kérdést: milyen jövőjük lehet ebben az országban.  Amikor ezt követően a nemzetközi központban a például a kontrolling vagy a pénzügy azt jelzi, hogy az adott országban több száz vagy akár ezer milliárd forintot fektettek be, de a különböző adók, kiskereskedelmi különadók és egyéb, intézkedések következtében a befektetés nem hozza azt a megtérülési szintet, amelyet csoportszinten elvárnak, akkor az ilyen döntések lehetőségét nem lehet kizárni.

Számít arra, hogy lesznek nagyobb szereplők, amelyek követik a Hervis példáját és kivonulnak Magyarországról?

Igen, el tudom képzelni, hogy megszületnek ilyen döntések.

Hangsúlyozom azonban, hogy ennek végső soron a magyar fogyasztók látnák a kárát, hiszen a fogyasztó „a lábával szavaz”. Ha megnézzük a forgalmi adatokat, az árbevételi számokat vagy akár a fogyasztói visszajelzéseket, akkor egyértelműen látszik, hogy ezeknek a nemzetközi láncoknak eddig is, és ma is meghatározó szerepük van a magyar kereskedelem fejlődésében.

Ha valóban bekövetkezne egy nagyobb szereplő kivonulása, milyen hatással lenne ez a magyar kiskereskedelmi piac egészére? Gondolok itt a verseny intenzitására, az árak alakulására és a fogyasztói választékra – elképzelhető-e, hogy ez középtávon inkább drágulást hozna?

Vegyünk egy konkrét példát, szándékosan nem az élelmiszer-kereskedelem területéről. Sok esetben ezek a multinacionális vállalatok olyan saját márkákat hoznak a piacra, amelyek világszínvonalat képviselnek, és amelyekhez a fogyasztók máshol nem, vagy csak jóval korlátozottabban jutnának hozzá. Gondoljunk bele, mi történne például akkor, ha a más hasonló profilú áruházlánc is kivonulna a piacról a Hervis mellett: hogyan alakulna a sportcikkek piaca? Nem vagyok benne biztos, hogy hazai szereplők rövid vagy akár középtávon képesek lennének ezt a kínálatot pótolni, megint a vásárlók látnák ennek kárát.

Egy ilyen kivonulás azt is jelentené, hogy elmaradnának azok a nagy volumenű beruházások, amelyekkel kapcsolatban már most is halasztódnak a döntések. Amikor egyszer visszaállnak a normális működési körülmények, ezek a beruházások elkerülhetetlenné válnak.

Európa számos országában a kereskedelem az egyik leginnovatívabb ágazat: gondoljunk a mesterséges intelligencia alkalmazására, a különböző internetalapú megoldásokra vagy a digitalizációs technológiák bevezetésére. Az elmúlt öt évben például a nemzetközi kereskedelmi vállalatok ezerötszáz milliárd forintot ruháztak be, közel 130 ezer főt foglalkoztatnak csak a kereskedelemben. És mindemellett ne feledkezzünk el a magyar tulajdonú kiskereskedelmi vállalatok szerepéről, hiszen sokszor ugyanazokat vagy hasonló terhet cipelnek, mindennek ellenére a hazai piacon összességében a piaci részesedésük így is meghaladja az ötven százalékot.

Hogyan magyarázható, hogy ugyanebben a szabályozási és adózási környezetben egyes láncok – különösen a diszkontok (pl. Lidl) – nyereségesek tudnak maradni, míg más, szintén nagy szereplők évek óta veszteségesek (pl. Spar)? Inkább üzleti modell-, hatékonyság- vagy strukturális piaci különbségről van szó? Hol válik ez ciklikus nehézségből strukturális problémává, és mennyire beszélhetünk ma Magyarországon hosszú távon fenntartható, illetve versenyhátrányos üzleti modellekről?

Nem magyar sajátosság a diszkontok térnyerése, az áruházak részesedése összeségében több európai országban meghaladja a 20%-t. Véleményem szerint a hazai piacon a diszkont áruházak üzleti modellje nem különül el olyan élesen más fajta értékesítési csatornáktól, mint akár a szomszédos országokban, hiszen a magyar kereskedelmi szabályozás „jótékony” hatása ezt nem teszi lehetővé. Gondoljunk csak a plázastop korlátozásokra vagy az élelmiszerkiskereskedelmet érintő árszabályozásra. Hogyan tudna egy diszkont áruház a versenytársainál jelentősebb árelőnyt elérni egy jóformán adminisztratív árazást előíró szabályozási környezetben. A legnagyobb élelmiszerkiskereskedők a kihívásokra hasonló válaszokat adnak, így például a hatékonyság növelésére, készletforgás gyorsítására törekednek

Hogyan látja most, 2026 első negyedévében a hatósági árréskorlátozás hosszabb távú hatását a kiskereskedelmi láncok működésére? Mennyire torzítja a versenyt, és hogyan hat az árszínvonalra, a promóciókra és a beszállítói költségek érvényesítésére?

Az árrésstop gazdasági és pénzügyi szempontból egyértelműen toxikus hatású intézkedés. Kommunikációs értelemben jól eladható, hiszen könnyen bemutatható úgy, mintha közvetlen előnyt jelentene a fogyasztóknak, ugyanakkor a számok egyértelműen azt mutatják, hogy az árrésstop hatására nem nő érdemben a fogyasztás. Persze, ki ne örülne annak, ha azt látja, hogy olcsóbb valaminek az ára, de ha az árrésstop hatását nézzük, összeségében azt látjuk, hogy hiába csökkentek egyes árak akár 20 százalékkal, és hiába érinti ma már a napi fogyasztási cikkek – elsősorban élelmiszerek – 60–70 százalékát az árréskorlátozás, az élelmiszer-forgalom volumene mindössze 2–2,5 százalékkal növekedett. Ez azt jelzi, hogy a fogyasztásra gyakorolt hatása minimális. Ennek oka az, hogy az élelmiszerek árrugalmassága rendkívül alacsony: attól, hogy egy termék ára 20 százalékkal csökken, nem fogunk másfélszer akkora mennyiséget vásárolni belőle. Ugyanez a logika érvényes a drogériai termékek esetében is. A fogkrém árának csökkentése például nem fogja megduplázni a fogyasztást egy olyan országban, ahol az egy főre jutó éves fogyasztás nagyjából két és fél tubus körül alakul.

Az árrésstopnak sajnos hosszú az árnyéka, és nemcsak az érintett kereskedőknek okoz veszteséget, de a beszállítók is egyre nehezebben kezelik ezt a helyzetet. Amíg az infláció valósi okait nem értjük és nem kezeljük, addig ez olyan, mint egy fájdalomcsillapító, a fájdalmat enyhíti, de az igazi okot nem szűnteti meg. Eddig többé-kevésbé jól működő piaci logikára épülő termékpályákon látunk fennakadásokat. Az ellátási lánc egyik szereplőjének, a kiskereskedőnek van a keze gúzsba kötve és így kellene minden partnernek egymás kezét fogva össztáncot előadni. Ugye nem kétséges a végeredmény? És mindennek a vásárló látja kárát.

Mi befolyásolja valójában a fogyasztói döntéseket?

A fogyasztói döntéseket nem elsősorban az árrésstop hatása befolyásolja, hanem például az inflációs érzet, amely a tapasztalatok szerint négyszerese-ötszöröse a hivatalosan mért inflációnak. Az emberekben még mindig erősen él a 2022–2023-as időszak inflációs sokkja és ehhez viszonyítva hozza meg vásárlási döntéseit. A viselkedésközgazdaságtan egyik alaptétele szerint a fogyasztók mindig referenciapontokat keresnek, és ez a referenciapont jelenleg nem 2025 márciusa, hanem 2022 decembere, amikor az árak elszabadultak. Amikor az emberek bemennek egy boltba, nem az tűnik fel nekik, hogy egy termék ára 68 forinttal csökkent, hanem az, hogy összességében továbbra is drágának érzik.

Összegezzük: milyen konkrét gazdasági károkat okoz az árrésstop?

Az árrésstop toxikus hatása jóval erősebb az érintett vállalatok gazdálkodására és működésére, mint bármilyen esetleges pozitív fogyasztási hatás. Egyrészt jelentős bizonytalanságot visz a rendszerbe: mi értelme van háromhavonta meghosszabbítani, miközben a kiterjesztésén is gondolkodnak? Mindez rendkívül kiszámíthatatlanná teszi a gazdasági környezetet,

Saját becsléseim szerint az éves hatása az intézkedésnek körülbelül 500–600 milliárd forint veszteséget jelent. Ennek következtében a kereskedelemben a beruházások 2025-ben közel 10%-kal csökkentek, elsősorban az árrésstop miatt elszenvedett veszteségek miatt. Ha keresnénk egy mottót a 2025-ös működésre, azt mondanám: a túlélés, vagy a túlélésért folytatott küzdelem jellemzi jelenleg az ágazatot.

Na és hogyan érinti az árrésstop a kisebb kereskedőket?

Különösen aggasztó a kisebb vállalkozások helyzete. Gondoljunk bele, hogy egy kistelepülésen működő élelmiszer-kereskedő, akinek a portfóliójában 80% az élelmiszer, hogyan tudja felvenni a versenyt egy nagyobb üzletlánccal, amikor nem tud nagy mennyiségű kedvezményt elérni a beszerzésnél?. Bár még nincsenek éves adatok, de úgy tűnik a boltbezárások nem szűntek meg, 2025 júniusában 800 bolttal kevesebb üzemelt, mint egy évvel korábban.

A piaci szereplőktől azt hallani, hogy az árrésstop miatt csökken a magyar termékek volumene a polcokon. Az FMCG szektorban például egy almatermelővel beszélgetve kiderült, hogy nincs lehetőség nagyobb ültetvények finanszírozására, mivel 5 év, míg termőre fordul egy almaültetvény, de ebben a piaci környezetben nem lehet 5 évben előre gondolkodni, ezért inkább külföldről vásárolják be az árut. Számíthatunk arra, hogy a magyar vásárlók egyre kevesebb hazai zöldséget, gyümölcsöt, tejterméket és feldolgozott élelmiszert találnak majd a boltokban?

Amikor az árrésstop kivezetését szorgalmazzuk, fontos, hogy az élelmiszerellátási lánc szereplői együtt gondolkodjanak, és feltárják, mi okozta az elmúlt évek inflációemelkedését. Az árrésstop hatását vizsgálva azt látjuk, hogy míg az élelmiszerek átlagos inflációja közel 4%, az élelmiszerfeldolgozó iparban ez 6% fölött van. Tehát nemcsak árrésstopról van szó, hanem arról az állandó költségnövekedés-továbbhárítási kényszerről is, amely a termelői árakban is megjelenik – ez körülbelül 2 százalékpontos különbséget jelent.

Az élelmiszerágazatban állandó inflációs és költségtovábbhárítási nyomás érvényesül. Érdemes az ágazat szereplőinek közösen elemezniük, hogyan lehet ezt enyhíteni. Miért duplázódtak meg az élelmiszerárak az elmúlt 10 évben? A régióban és az EU-ban Magyarországon nőttek a leggyorsabban a költségek. Fontos megvizsgálni a mezőgazdaság energiahatékonyságát és termelékenységét: miért növekedett az elmúlt évtizedekben 8-10-szer nagyobb ütemben a földtermelékenység, mint a többi visegrádi országban? Miért csökkent 2010 óta az egy munkaórára jutó hozzáadott érték a magyar mezőgazdaságban, miért tudjuk a visegrádi országos átlagának csak 80%-át elérni munkatermelékenységben.?

Ezeket az összefüggéseket az ellátási lánc szintjén kell vizsgálni. A közép- és hosszú távú gazdaságpolitikának ezekre a kérdésekre is ki kell térnie, ha azt szeretnénk, hogy az infláció ne csak átmeneti, „lázcsillapító” intézkedésekkel legyen kezelve, hanem hosszú távú, fenntartható megoldások szülessenek, például a támogatáspolitika átgondolásával.

Tehát mennyire valid az az egyszerű fogyasztói megfigyelés, miszerint már-már trendszerűen csökken a magyar termékek volumene/aránya a boltokban?

Radikális változásról – most még – biztos nem beszélhetünk. A nagy nemzetközi kereskedelmi láncok polcain a magyar élelmiszertermékek legalább 70 százaléka hazai, vagyis ebben az országban működő termelőktől, feldolgozóktól származik, és vannak termékpályák, ahol ez 100 százalék. Ez annak ellenére is így van, hogy az élelmiszeripar kibocsátása továbbra is bázis alatt van: 2024-ben éves összevetésben 2–3%-kal csökkent. Emiatt előfordulat, hogy a kieső árualapot a túlélésért küzdő kereskedők egyes esetekben olcsóbb importforrásokkal pótolják.

Mit gondol a saját márkás termékek mennyiségi korlátozásának – amely közvetlenül kapcsolódik az árrésstop-intézkedéshez - piaci és gazdasági következményeiről, különösen a gyártói és kereskedői márkák viszonylatában?

Ez ismét példa arra, hogy egy szabályozás megszületésekor gyakran nem készül olyan hatástanulmány, amely alapján felmérhetnénk, milyen következményei lesznek a gazdaságra fél év múlva. A saját márkás termékek korlátozása az inflációs célokkal ellentétes. Természetesen mindannyian örülünk, és patriótaként támogatjuk, hogy az árut Magyarországon állítsák elő, és magyar terméket vásároljunk.

Ugyanakkor problémás, ha a saját márkás termékek forgalmazása korlátozott, miközben enyhe túlzással ugyanaz a gyártó állítja elő, aki a másik műszakban a gyártói márkát szállítja a kereskedőnek.

Ez különösen az illatszeriparban érthetetlen, hiszen így a globális márkákat támogatjuk. Az élelmiszereknél sem indokolt a korlátozás, mivel az szintén ellentétes az inflációs célokkal. Összességében ez rávilágít arra, milyen következményekkel járhat, ha intézkedések születnek anélkül, hogy azok konzisztensek lennének, és ennek megint a fogyasztók látják a kárát.

Milyen konkrét szakmai javaslatokat fogalmazott meg az OKSZ a kormány felé az árréskorlátozás kivezetésével vagy finomhangolásával kapcsolatban? Van-e érdemi párbeszéd e tekintetben a kormánnyal?

Egy piaci szereplő számára a legkézenfekvőbb javaslat az árréskorlátozás azonnali kivezetése. Természetesen sokan attól tartanak, hogy ez inflációs sokkot okozna, de a hangsúly az időzítésen van: minél később történik a kivezetés, annál nagyobb lehet a hatás, hiszen közben változik a világ – az energia ára nő, a forint árfolyama ingadozik. Beszélhetünk fokozatos kivezetésről is, de fontos kiemelni, hogy egy adminisztratív árszabályozás, ha a rendszerben marad akár egyetlen terméknél is, továbbra is ártalmas. Mi a versenyben hiszünk: nem gondolom, hogy a kivezetés esetén az árak egyik pillanatról a másikra 20%-kal emelkednének, hiszen a cégek között verseny van.

Mekkora lenne az árfelhajtó hatása, ha az árrésstopot azonnali hatállyal kivezetnék?

Nehéz megbecsülni  előre bármilyen inflációs hatást, de ha figyelembe vesszük, hogy az árrésstop éves hatása körülbelül 1,5%, és közben a fogyasztói árindex amúgy is csökken, nem gondolom, hogy ez radikálisan veszélyeztetné az inflációs célokat. Amennyiben helyre áll a normális piaci logika, az árak az aktuális keresleti-kínálati viszonyokat fogják tükrözni nemcsak a beszállítói, hanem a fogyasztói árakkban is. Készítettünk elemzést az árak szórásáról: egy-egy termékkategórián belül jelentősen csökkent a statisztikai szórás, ami azt jelzi, hogy az áruválaszték és az árválaszték is szűkült. Ez egyfajta konvergenciát jelez, vagyis a portfólió szegényedett: kevesebb új termék kerül piacra, mivel a termékbevezetés költséges, és a vállalatok óvatosabban döntenek az új termékek piacra viteléről.

Ez a diszkontoknak kedvez?!

Az árrésstop kivezetése az egész gazdaságnak, piacnak jót tenne. Azt kell megérteni, ha egy indokolatlan  adminisztratív beavatkozás történik a gazdaságba, az mindig maga után von egy újabb korrekciót, és aztán megint, aztán megont korrigálni kell.  Érdemes ehhez kapcsolódóan szót ejteni arról, hogy olyan hír látott napvilágot, miszerint : vizsgálat indul annak feltárására, miért nem érvényesül az erős forint hatása az árakban. Ezt egy magyar termelő, például egy mezőgazdasági szereplő hogyan értékeli? Logikus lenne, hogy az import olcsóbb legyen, ha a forint erősödik, - de akkor forduljunk el a hazai beszállítóktól? Az importköltség-csökkenésnek a fogyasztói árakban is érvényesülnie kellene, de ez a gyakorlatban a szerződéstől és az árazási mechanizmustól függ. Spotáraknál – például a tej esetében, ahol a piaci ár gyorsan esett – a csökkenés láthatóan érvényesül. Hosszabb távú keretszerződéseknél, előre rögzített áraknál azonban az árváltozás lassabban jelenik meg. Ugyanez érvényes például a csokoládéra vagy a gabonapiaci éves díjra.

Árrésstop, kiskereskedelmi különadó, általános gazdasági helyzet, stb. – van bőven kihívás most a piaci szereplők előtt. mindettől eltekintve, milyen innovációs és technológiai fejlesztéseket tart a legfontosabbnak az OKSZ a következő 3–5 évben a hazai kiskereskedelem versenyképességének javításához?

Nem szűkíteném le a kérdést csupán innovációra; fontos az üzlet- és infrastruktúra-fejlesztés is. Beszéltönk arról, hogy a hivatalos statisztikákban nem megjelenő online kereskedelem például 1–1,5 éven belül akár a teljes kiskereskedelmi forgalom 8-10%-át is elérheti. Elsődleges feladat lenne egy átfogó fejlesztési program a magyar online piac felfuttatására. Jelenleg nincs jelentős hazai szereplő ezen a területen; a román és lengyel versenytársak mellett a Temu és a Shein is egyre nagyobb részt visz el a magyar piacból, több száz milliárd forint értékben.

A kistérségi ellátás kérdése szintén sürgető: 400 olyan kistérség van, ahol nincs megfelelő bolti ellátás. Ez társadalmi feszültséget és életminőség-romlást okozhat.

A digitalizáció és a mesterséges intelligencia terén is óriási tartalékok vannak. Bár már vannak jó példák – főleg logisztikában és értékesítési előrejelzésben –, ezek még nem integrálódtak teljesen a kereskedelmi cégek működésébe. Jelentős lehetőség van a hatékonyság növelésére, például logisztikai folyamatokban, értékesítési előrejelzésben és ismétlődő feladatok automatizálásában. A kkv kategóriában viszont messze az uniós szint alatt van a legalább alapszintű digitális intenzitással, tudással rendelkező cégek aránya.

Fontos továbbá a kkv-k terheinek csökkentése és a kisboltok működésének támogatása, mert ennek hiányában sok vállalkozás szűnhet meg. A fenntarthatóság, különösen a logisztikában, szintén kulcsfontosságú terület; bár vannak jó kezdeményezések, az uniós szabályozás sokszor nehezíti a kereskedelem versenyképességét. Mindenesetre itt is jelentős fejlesztési lehetőségek vannak. Kiemelten fontos a kereskedelemben dolgozók elöregedésére és a magas fluktuációra figyelni: a 40–50 éven felüli dolgozók aránya jelentős, és ha ők kiesnek, a szakmai kapacitás csökkenhet.

Az  Országos Kereskedelmi Szövetség  ilyen és ehhez hasonló javaslatokat fogalmazott meg az ágazati szakpolitikában, de az ezzel kapcsolatos párbeszéd folytatására lenne szükség.

Az európai kiskereskedelmi piacon most erős az átrendeződés: egyes nagy láncok – például a Carrefour – kivonulást fontolgatnak vagy hajtanak végre a régióban, miközben más szereplők, köztük diszkontláncok, továbbra is aktívan keresik a növekedési lehetőségeket. Magyarország ebben a környezetben mennyire jelenik meg reális célpiacként új vagy terjeszkedni kívánó kiskereskedelmi láncok számára, és milyen tényezők – szabályozás, adóterhek, vásárlóerő, piaci struktúra – billenthetik el a döntést az érkezés vagy a távolmaradás irányába? Ide sorolható-e például az orosz MERE megjelenése (Basket Plus Diszkont Áruház néven nyitották első üzletüket Budapesten), és mit jelez ez a magyar piacról?

Nem zárható ki, hogy új szereplők jelenjenek meg és új boltok nyíljanak Magyarországon, de a hazai kiskereskedelmi infrastruktúra a közepes fejlettségű országos szintjén van. Ha megnézzük, hány négyzetméter jut egy lakosra, a magyar infrastruktúra közepesen fejlett: országos szinten nincs nagy, kielégítetlen kereslet, bár régiónként lehetnek eltérések.

Új szereplők érkezése – akár régi, akár új láncokról legyen szó – elsősorban a piaci feltételektől függ.

Fontos, hogy mindenkinek azonos feltételek álljanak rendelkezésre: az infrastruktúra fejlesztése, a termékbiztonság, a fogyasztóvédelem és ezek ellenőrzése terén is. Csak így lehet biztosítani, hogy az új szereplők megjelenése a verseny javát szolgálja, és a piac kiegyensúlyozott maradjon. Mindent összevetve: csak erős kereskedelem tudja segíteni a gazdaságot, és csak erős gazdaságban tud nőni a fogyasztásra is fordítható jövedelem.

Fotók: Stiller Ákos