Elképesztő drágulás söpört végig Magyarországon: ezzel aligha számolt valaki

Az árak változásának hatásaival időről-időre szembesülünk. Nő a villanyszámla, drágul a kenyér a boltban, a fodrászunk emeli a tarifáit. Ez teljesen rendben van, amíg mindez alacsony ütemben történik, a fizetések emelkedésével párhuzamosan. A fejlett világban a jegybankok célja a lassú, kiszámítható mértékű árnövekedés fenntartása.

2004 és 2020 között az Európai Unióban az átlagos éves áremelkedés 1% volt. Ezt követően a koronavírus válság miatt kialakult ellátási lánc zavarok szűkítették a kínálati oldalt, felhajtva az árakat. Emellett az európai kormányok válságellenes gazdaságpolitikája is óhatatlanul hozzájárult az infláció emelkedéséhez. Az orosz-ukrán háború nyomán kibontakozó energiaválság pedig az árszint további emelkedéséhez vezetett. 2020 és 2023 közt 20%-kal nőtt az uniós árszínvonal.

Magyarországon 2004 és 2013 között másfélszeresére nőttek az árak. Ezt követően a 2010-es évek közepén a deflációs világgazdasági környezetnek és a kormány által bevezetett rezsicsökkentésnek köszönhetően stagnáltak a fogyasztói árak. Az évtized második felében azonban visszaállt a korábbi trend. A koronavírus válság, a választási költekezések (majd az ezt követő adóemelések) és az energiaárak növekedése következtében a magyar fogyasztók rég nem látott áremelkedéssel szembesültek. Összességében az előző két évtizedben 2,4-szeresére nőttek a hazai árak (az EU-s átlag 1,4 volt).

Természetesen az alacsonyabb fejlettségi szintről induló országoknál a termelékenység és a bérek növekedésével párhuzamosan emelkednek az árak is. Ezért érdemes a hazai árszintet a régió más országainak áraival összevetni.

A cseh, a szlovák, illetve a lengyel árak szinte teljesen együtt mozogtak az előző két évtizedben. A magyar árnövekedés 2006 és 2012 között magasabb volt, mint a többi visegrádi országé, majd 2017-ig azonos ütemre váltott. Ezt követően ismét gyorsabban nőttek az árak nálunk. Bár Romániához képest itthon alacsonyabb volt az árváltozás üteme a vizsgált időszak nagy részében, 2023-ra sikerült „utolérnünk” keleti szomszédunkat is. Mindez jól mutatja, hogy az előző húsz évben nem az infláció leszorítása volt a magyar gazdaságpolitika fő célja.

Fontos tanulságokat vonhatunk le, ha néhány termékcsoport árváltozását külön is megvizsgáljuk. A piacosított termékeknél és szolgáltatásoknál (ruházat, kommunikáció, vendéglátás) csak nagyon alacsony relatív árváltozás figyelhető meg az uniós átlaghoz képest az előző két évtizedben, vásárlóerő paritáson. Kivétel az élelmiszer, amire a háztartások jövedelmük 21,7%-át[1] fordítják. Itt drasztikus az emelkedés: míg 2004-ben az EU-s átlag kétharmadán álltak az árak, 2022-re már a 90%-án. (Az MNB számítása szerint 2023-ra ez a szám már az EU-s átlag 96%-a.)[2]

Magyarországon összességében a fogyasztási cikkek ára (vásárlóerő-paritáson mérve) az EU-s átlag 76,7%-a volt 2004-ben, s lényegében nem változott az előző húsz évben. Ezzel szemben a szolgáltatások ára (legfőképp a reálbérnövekedés miatt) az uniós átlag 50,7%-áról 56,2%-ra emelkedett.

Relatív árcsökkenést tapasztalhatunk azonban az állam által irányított szektorokban. A rezsicsökkentésnek köszönhetően az energiárak az uniós átlag 67,7%-áról 38,4%-ra estek vissza. A (tömeg)közlekedésben hasonló trend figyelhető meg: sem a kormány, sem a főváros, sem a többi település nem emelte a jegyárakat az inflációval párhuzamosan, így az EU-s átlaghoz képest relatíve olcsóbbak lettek ezek a szolgáltatások. Az ország- és vármegyebérletek bevezetésével, valamint ezeknek a fővárosi közösségi közlekedésben való elfogadásával további csökkenés várható a jövőben.

Persze, ezek költségnövekedését is megfizejük más módon: a növekvő ártámogatásban (amit az adóbevételek biztosítanak), a romló  szolgáltatási színvonalban, az elmaradó fejlesztésekben (közutak, víz-és szennyvízhálózat, oktatás, egészségügy, szociális szféra stb.).