Ámítás csak, hogy évekkel a magyar gazdaság előtt járnak? Sokkoló, ami kiderült a "lengyel álomról"

Évek óta a magyar társadalmi diskurzus egyik toposza, hogy bár a rendszerváltáskor még egyértelműen a magyar volt az erősebb gazdaság a lengyellel szemben, mára a lengyelek évekkel előttünk járnak. Ennek pedig van igazságalapja, néhány területen valóban impresszív számokat mutatnak a lengyelek. Például nominális GDP terén a világ 20. legnagyobb gazdasága a lengyel, katonai erőt tekintve pedig az övék a 21. legnagyobb a világon. (Az, hogy a nominális GDP miért nem feltétlenül mérvadó mérőszám a jólét tekintetében, ebben a cikkben írtunk részletesebben.)

Csakhogy amikor az ember a hétköznapi életszínvonalat nézi, a különbségek Magyarország és Lengyelország között korántsem látványosak. Az éves átlagkereset csak minimálisan magasabb, az egy főre jutó GDP-ben pedig talán még szűkebb a különbség.

Mindez felveti a kérdést: hogyan lehet, hogy az uniós sikertörténetként emlegetett lengyel gazdasági modell a mindennapi megélhetés szintjén nem hoz látványosan többet, mint a magyar?

Mit jelent az egy főre jutó GDP, és mit mutat Lengyelország és Magyarország viszonylatában?

Ahhoz, hogy megértsük, miért nem annyival jobb a lengyel életszínvonal, mint ahogy azt sokan feltételezik, először is érdemes tisztázni, hogy mit jelent pontosan a GDP per capita, azaz az egy főre jutó GDP, és miért ez az egyik leggyakrabban idézett mutató, amikor országok életszínvonalát összehasonlítjuk.

A GDP per capita egy statisztikai mutató, amely egy adott ország teljes gazdasági kibocsátását (GDP-jét) elosztja a népesség számával. Elméletileg azt mutatja meg, hogy egy átlagos állampolgárra mekkora gazdasági teljesítmény jut, magyarán milyen „gazdasági tortaszelet” az, amit az illető „megtermel”, illetve amiben részesedhet. Ez azonban nem jelent egyenlő elosztást. Egy országban lehet magas az egy főre jutó GDP, ha:

• sok a külföldi beruházás és termelés,
• kevés az állampolgár (például Luxemburg),
• vagy jelentős a gazdasági koncentráció.

Ugyanakkor, ha ezt a mutatót a vásárlóerő-paritást figyelembe véve nézzük, akkor az ki tudja küszöbölni az árfolyam- és árszintkülönbségeket, vagyis jobban összehasonlíthatóvá válik az országok lakosságának valódi fogyasztási lehetősége.

Mit mutat ez ma Lengyelország és Magyarország esetében?

Az Eurostat és az IMF legfrissebb adatai alapján a két ország között egyáltalán nem akkora a különbség, mint azt a közbeszéd gyakran sugallja. Bár az átlagkereset a mediánkeresethez képest éppúgy torzíthat, mint például a GDP az egy főre jutó GDP-hez képest, az egyszerűség kedvéért először mégis az átlagkeresetet vettük alapul a két ország között, amelyeket figyelembe véve a különbség szinte észrevehetetlen, mindössze 41 000 Ft.

Az Eurostat 2025 májusi adatai alapján az átlagkereset:

A GDP per capita mutatókat összehasonlítva ugyancsak azt láthatjuk, hogy abszolút ugyanarról a nagyságrendről beszélünk, habár egyénenként az ebben megmutatkozó különbség azért mindenképpen szemmel látható, illetve talán érezhető is. Ez leginkább talán arra utal, hogy Magyarországon az inflációs hatások kiküszöbölése sokkal problémásabb, amely azt jelzi, hogy a magyar emberek pénzének reálértéke kisebb, noha nominálisan a kereset nem számottevően tér el a lengyeltől.

Nominális GDP / fő euróban, 2024-es adatok alapján:

Európai uniós volumen-index szerint (PPP‑alapú sorban)

2024-ben mind Magyarország, mind Lengyelország 20–30 %-kal voltak az EU átlag alatt volumenelemzés (PPP) alapján,

Vagyis valóban Lengyelország vezet, de nem nagyságrendekkel – a különbség csak néhány százalékpont, amit egy-egy év árfolyammozgása, vagy gazdasági lassulása könnyen át is írhat.

A tévhit: „A lengyelek messze lehagytak minket”

Tehát: a közvélekedés szerint Lengyelország „tíz évvel előttünk jár”, és ez politikai vagy technológiai szempontból igaz is lehet bizonyos területeken (pl. hadiipari fejlesztések, regionális logisztikai szerep).

Ugyanakkor életszínvonal tekintetében a kétségtelen reálgazdasági fölény egyáltalán nem ütközik ki látványosan.

EZ IS ÉRDEKELHET

Ezt sokan nem is tudják a német álomról: vajon még mindig Kánaán várja a kivándorló magyarokat?

A német politikai vitákban két fő téma áll a középpontban: a minimálbér 15 euróra emelése és a szociális támogatások szigorítása.

Amiben a lengyelek tényleg messze előttünk járnak

Az elmondottak ellenére elvitathatatlan, hogy Lengyelország gazdasága az elmúlt két évtized egyik legdinamikusabban fejlődő története az egész kontinensen. A világjárványt követő időszakban, az ukrajnai háborúval közvetlenül határos helyzet ellenére is sikerült a lengyeleknek megőrizniük azt a növekedési pályát, amit a kétezres évek eleje óta követnek.

A nyers GDP-adatok tekintetében Lengyelország ma már egyértelműen lekörözi Magyarországot: a lengyel gazdaság összvolumene 2024-ben meghaladta a 900 milliárd dollárt, miközben Magyarország esetében ugyanez az adat 200 milliárd dollár körül alakult.

A puszta tény, hogy a lengyel gazdaság immár a 6. legnagyobb az Európai Unióban, komoly súlyt ad az országnak politikai és gazdasági értelemben is.

A gazdasági előrejelzések szerint Lengyelország a következő évtizedben is a kontinens egyik leggyorsabban növekvő gazdasága maradhat. A Világbank, az IMF és több uniós prognózis is azt mutatja, hogy a jelenlegi fejlesztéspolitikai irány – amelyben komoly súlyt fektetnek a digitalizációra, infrastruktúra-fejlesztésre és oktatásra – az országot akár a top 5 uniós gazdaság közé is eljuttathatja a következő 10–15 évben.

A gyors növekedés mögött részben a stabil és kiszámítható gazdaságpolitika, részben pedig a bérszinthez képest rendkívül magas termelékenység áll, amelyet Lengyelországban többnyire a nyugati tőkére épülő, de egyre inkább lokalizálódó ipari termelés biztosít. Az ország jól kihasználta az EU-s csatlakozás nyújtotta lehetőségeket, különösen a strukturális és kohéziós alapok támogatását – ahogyan egyébként Magyarország is –, ám ezek felhasználásának módjában jelentős különbségek vannak.

Ezért nem realizálódik a mindennapokban a lengyel gazdaság ereje

Lengyelországba rengeteg külföldi tőke áramlott – autógyárak, IT-központok, logisztikai hubok, hadiipari egységek. Ezek hozzájárultak a GDP növekedéséhez, de a magasabb bérszintű, tudásalapú munkák még mindig nem tömegesek. A munkavállalók többsége továbbra is közepes hozzáadott értékű pozíciókban dolgozik, így a növekedés nem egyenlő arányban oszlik el a társadalomban.

A lengyel állam szociálpolitikája erősen szelektív. Bár bizonyos családtámogatások (pl. az 500+ program) látványosak, a jóléti kiadások összességében alacsonyak GDP-arányosan. Az egészségügy, oktatás és szociális ellátás területén nem tapasztalható áttörés, így a növekvő nemzeti jövedelem csak részben jut vissza a lakossághoz.

A lengyel gazdaság globalizált szerkezete miatt a GDP egy jelentős része külföldi kézben van: multinacionális vállalatok, bankok, energetikai cégek dominálnak. A nyereség nagy része hazautalásra kerül, így az ország bár sokat termel, a haszon nem feltétlenül marad belföldön.

Mindkét ország közös jellemzője tehát, hogy a nemzetközi értékláncokban jellemzően olcsó, kiszolgáló szerepet töltenek be. Ez azt jelenti, hogy bár a termelési volumen magas, a hozzáadott érték és így a munkabérek is alacsonyak maradnak. Hiába a jó növekedési számok, ha a foglalkoztatottak többsége nem részesedik a teljes profittartalomból – az „igazi” haszon a központi irányító országokban realizálódik.

Mind Lengyelországban, mind Magyarországon jellemző, hogy a gazdasági növekedés nem jár együtt nagyarányú társadalmi mobilitással. Az oktatási rendszer, a szociális védőhálók és a lakhatás hozzáférhetősége korlátozza az előrejutás lehetőségeit, különösen a vidéki, hátrányos helyzetű térségekben élők számára.

A magyarok „túlteljesítenek”, de ez nem jó

A logika szerint mindezek ellenére sem kellene, hogy lépést tudjon tartani a magyar fogyasztás a lengyellel, hiszen a két ország gazdasági pályája majdhogynem ellentétes irányú.
Az, hogy Magyarországon az egyéni fogyasztás mutatói a lengyel szinthez hasonlóak, sőt, időnként akár azt meg is haladják, miközben a gazdaság növekedése lassú, sőt, válságos periódusokat is megél, egy nagyon érdekes és egyben figyelmeztető jelenségre utalhat.

Ez arra enged következtetni, hogy a magyar háztartások – noha a jövedelmi növekedés szinte stagnál – tovább akarnak nyújtózkodni, mint ameddig a takarójuk ér. Másképp fogalmazva: a magyarok nagyobb arányban költenek hitelből vagy megtakarításaik rovására, mint amennyit a reáljövedelmük indokolna.

Mire utalnak a statisztikák?

A Magyar Nemzeti Bank (MNB) és az Eurostat adatai szerint a háztartási hitelállomány Magyarországon az elmúlt években jelentősen nőtt, különösen a fogyasztási hitelek és a személyi kölcsönök terén. Ez azt jelzi, hogy sokan nem csak a megtakarításaikat használják fel a mindennapi kiadások fedezésére, hanem külső forrásokból is finanszírozzák fogyasztásukat.

A lakossági megtakarítási ráta is csökkenő tendenciát mut az elmúlt időszakban, ami szintén arra utal, hogy a tartalékok csökkennek. Emellett a fogyasztói árak emelkedése (infláció) és az energiaárak változása mellett a háztartásoknak nagyobb anyagi terheket kell viselniük, mégis igyekeznek fenntartani a fogyasztási szintet.

Mit jelent mindez hosszabb távon?

Ez a helyzet fenntarthatatlan lehet, és komoly kockázatokat hordoz magában:

A magas hitelállomány növeli a pénzügyi sérülékenységet, különösen gazdasági visszaesés vagy kamatemelés esetén. Az eladósodottság fokozhatja a társadalmi egyenlőtlenségeket, hiszen azok, akik nem tudnak hitelhez jutni, egyre inkább leszakadhatnak. A fogyasztás fenntartása a jövedelmekhez képest pedig hosszabb távon akár gazdasági instabilitáshoz is vezethet.

A lengyel és a magyar gazdaság összevetése végső soron nem csak statisztikai kérdés, hanem tükröt tart annak is, hogy hogyan gondolkodunk a gazdasági fejlődés értelméről. Lengyelország példája megmutatja, hogy egy ország lehet sikeres a nemzetközi rangsorokban, miközben polgárainak mindennapi tapasztalata ezt kevéssé igazolja vissza. Magyarország ezzel szemben inkább a látszatfogyasztás és a belső erőforrások felélése árán próbálja fenntartani az életszínvonalat.

A két modell különböző kockázatokat hordoz: az egyik a társadalmi elégedetlenség és stagnálás veszélyét, a másik az eladósodás és a fenntarthatatlanság problémáját. A tanulság nem az, hogy kinek van igaza a gazdasági „versenyben”, hanem az, hogy puszta növekedés helyett mihez kezd egy ország azzal a növekedéssel. Mert nem az a kérdés, ki mennyit termel – hanem az, hogy ebből ki, mikor, és hogyan részesül.