Hallottál már a fumuról? Így készültek régen a gyermek születésére a babonás magyarok

Nagyszüleink, dédszüleink idejében még elevenen éltek a terhességet és a gyermekáldást övező népi babonák. Ugyanúgy, ahogy az egyházi és világi ünnepek, lakodalmak idején, a szülést övezően is számos különböző népszokás határozta meg az események láncolatát, legyen szó a gyermek születéséhez kapcsolódó jóslatokról, rontásűző és szerencse- illetve egészséghozó rituálékról vagy a szülést megkönnyítő praktikákról. Nézzük, milyen különös dolgokat tettek régen a várandós nők, milyen tilalmak érvényesültek ebben az időszakban, hogyan zajlott a szülés a paraszti világban és hogyan üdvözölték a család legújabb tagját! Milyen szimbolikus ételeket fogyasztott a várandós kismama és mi mindent főztek, sütöttek a gyermekáldás megünneplésére?

Babonás hiedelmek és tilalmak a fejlett orvostudomány előtt

A modern orvostudomány vívmányai közé tartoznak a ma már széles körben elérhető, alapos szűrővizsgálatok: mindössze néhány tűszúrás és ultrahangfelvétel, és máris jó eséllyel megtudjuk, hogy egészséges-e a magzat, és hogy milyen nemű kisbabát várunk. Azonban mindez csak az utóbbi évtizedekben alakult így, előtte valódi rejtélynek számított, mi rejtőzik a leendő anya pocakjában.

A várandósság kilenc hónapjára számos találóbbnál találóbb kifejezést használtak a magyarok. A ma is elterjedt „terhesség” mellett – hiszen az asszony az utolsó hónapokban már valóban súlyos terhet cipelt - gyakran nevezték a nőt viselősnek, állapotosnak, hordozósnak, vastagnak, sőt, kicserélődöttnek is. A varázslatos tulajdonságokkal felruházott állapotú nők életét mágikus előírások és tilalmak szőtték át, sőt mi több, a kismamának is rendkívüli képességeket tulajdonítottak.

A sikeres szülés és az erős, egészséges újszülött reményében a várandós nőket tiltották az olyan szimbolikus tevékenységek végzésétől, mint például a savanyú káposzta vagy a kovász keverése és a gyümölcsök szüretelése. A terhes nőnek tilos volt a szép dolgokat túl sokáig csodálnia, mert az elváltozásokat okozhatott a gyermeken – ugyanígy tilos volt csúnya emberekre, sérült vagy beteg emberre, állatra néznie, nehogy ráragadjon a csúnyaság, torzság a gyermekre. Tilos volt ruhaszárító kötél alatt átbújnia, nehogy a szülés során a gyermek nyakára tekeredjen a köldökzsinór, nem vehetett részt továbbá temetésen és nem nézhetett halotti sírba. Nem volt szabad hajat vágatnia sem, nehogy megrövidítse vele a baba életét.

Az anya többek között nem ihatott csorba edényből, nehogy görbe legyen a gyermek szája és nem volt szabad szőrös állatba rúgnia, nehogy szőrös legyen a baba; továbbá nem tanúskodhatott és nem lehetett keresztszülő sem. Szabad, sőt javallott volt ellenben a gyümölcsfák első termését fogyasztaniuk, hogy a fa termékeny legyen. Gyakran adtak a várandós nőnek tejet is, mert úgy hitték, a magzat szomjazik rá – a sok vízfogyasztástól azonban tartózkodtak, mert azt hitték, ez okozza a vizesedést (ma már azonban tudjuk, hogy ez nem így van).

EZ IS ÉRDEKELHET

Hallottál már a kalinkóról? Íme a foszlós rábaközi kalács eredeti receptje, nincs ennél finomabb

Ha nem áll tőled távol a kelttészták világa, erről a receptről ne maradj le: így készül a kalinkó nevű fonott kalács, ami régen egy hagyományos rábaközi lakodalmi sütemény volt.

Vajon fiú vagy lány születik?

A születendő baba nemét jóslással próbálták megállapítani: a hegyes has fiúra utalt, a gömbölyű/széles has lányra; úgy gondolták, hogy ha a földre ültetett anya bal kézre támaszkodva kel fel, fia, ha a jobbra, lánya lesz. Jósoltak cérnaszálra fűzött karikagyűrűvel is: ha a pocak fölé lógatott gyűrű alatt a mozgás körkörös volt, az lányt, ha egyenes mozgást tapasztaltak, az pedig fiút jelzett. Az elejtett tárgyaknak is volt jelentősége: ha a kismama bal kézzel nyúlt utána, az lányt, ha jobb kézzel, az fiút sejtetett. Ha az elejtett kendőt a sarkánál vette fel, fút, ha a közepénél, akkor lányt hordott a szíve alatt.

Ezekhez hasonlóan az anya szokásaiból, kívánalmaiból, megjelenéséből is lehetett jósolni. Fiúra utaló jelek voltak, ha az anya sápadt volt, ha sok húst, paprikát, szalonnát, halat vagy édességet kívánt, ha borra szomjazott, vagy ha gyakran hált együtt a férjével. Ha a várandós nő inkább tejet, savanyúságot kívánt, inkább leánygyermekre gyanakodtak. Érdekesség, hogy a szilveszteri, újévi hagyományok is segíthettek megjósolni a baba nemét: a hiedelmek szerint, ha újév napján elsőként férfi vendég érkezett a házba, az fiú utódot jövendölt.

Számos jósló rituálé mellett létezett olyan szokás is, miszerint ha a leendő anya a terhesség kilencedik hetében éjfélkor egy ezüstpénzt vízbe mártott, és a jobb lába hüvelykujjára tette, és az jobbra gurult, fiút várt, ha pedig balra, lánya született.

A terhesség és a szülés a női létezés természetes velejárója volt

A babonákon túl a terhes nők azonban ugyanúgy éltek és dolgoztak, ahogy a nem várandós társaik, ugyanis a fogamzásgátló módszerek elterjedése előtt a sorozatos szülésre (egy nő élete során akár 8-12 alkalommal is szült) a női létezés természetes velejárójaként tekintettek. Magára a várandósságra sem gondoltak mindig varázslatos időszakként: az anya sokszor nagy tehernek élte meg az újabb gyermek születését, állapotát gyakran egészen addig titkolta a rokonok, szomszédok előtt, míg láthatóvá nem vált kerekedő pocakja.

Egészen a 20. század közepéig, végéig úgy tartották, hogy a várandós nőknek jót tesz a kemény munka, és minél többet mozognak, annál könnyebb lesz a szülésük. Bár egyes feladatokat tiltottak a babonák, ezek helyett más munkát végeztek, így összességében nem kivételeztek velük, hiszen a háztartás fenntartásához szükséges feladatokat továbbra is el kellett látniuk. A terhesség legvégén viszont már ügyeltek arra, hogy az asszony ne menjen messzire a családi háztól, nehogy például a szántón érje utol a szülés.

A tévhitekkel ellentétben a várandós nőknek nem járt több étel, mint máskülönben, mert úgy hitték, hogy ettől túlságosan meghízik benne a gyerek, ami csak megnehezíti a szülést. A kívánósságnak is rendszerint csak egy-egy szimbolikus jelentőségű falat elfogyasztásával tettek eleget (azt viszont szintén babonás célzattal nem tagadhatták meg tőle). A terhesség során fellépő egészségügyi problémáknak sem tulajdonítottak nagy jelentőséget, a rosszulléteket, hátfájást, gyomorégést, a vizesedést vagy a vérzéseket csendben tűrték, és csak életveszélyesnek vélt esetekben fordultak orvoshoz, gyógyfüvekkel gyógyító javasasszonyhoz. A legtöbb ilyen problémát külsőleg kezelték, különböző (pl. ecetes, timsós, ürmös borogatás), belsőleg egyszerű gyógynövényes italokat, különböző diétákat alkalmaztak.

Az egyik legextrémebb – mondanunk sem kell, hogy hatástalan, sőt, veszélyes – középkori gyógymód a terhesség során fellépő vérzés csillapítására a hüvelybe helyezett, kancaganéba mártott rongy volt.

A várandós nőtől ugyanazokat az öltözködési szabályokat várták el, mint a többiektől, nem viselhetett kevesebb vagy kényelmesebb ruhát, mint társai – ettől csak a legutolsó, szülés előtti hetekben lehetett eltérni a közösség szabályainak megszegése nélkül. A kismamától mindemellett szerény és visszahúzódó viselkedést vártak el: onnantól, hogy meglátszott rajta az állapota, nem járhatott például zenés, táncos társasági rendezvényekre.

Majd megtudja, milyen, ha odajut!

A terhesség első felét vélték kritikusabb időszaknak, a „félidő” letelte után kezdődött a valódi várakozás a családban – ekkor kezdték el megvarrni a babakelengyét és a szoptatóinget, a terhesség utolsó harmadában pedig felfogadták a bábát. A bábaasszonyokat nagy tisztelet övezte, különösen az Alföldön, ahol már-már boszorkányos képességeket tulajdonítottak nekik és féltek a bába rossz szándékától.

Ugyanúgy, ahogy ma, régen is minden nő szerencsés, könnyű és gyors szülésben reménykedett. Ezt előidézendő egyes országrészekben szokás volt a vőlegény gatyamadzagját háromszor eloldani, a Dunántúlon viszont gyakran ajándékoztak szülést könnyítő amuletteket is az újasszonynak, szerencsés szülésért pedig Szűz Máriához és Szent Annához imádkoztak.

A lánygyermekeket az anyák gyermekkoruktól kezdve készítették az anyaságra és a háztartás vezetésére, azonban a szülés előtt álló nők keveset tudtak magáról a terhességről és a szülésről, mint biológiai folyamatról. A szüléshez kapcsolódó tapasztalatok átadását gátolta a vallási eredetű szemérmesség is: egészen a 20. század derekáig tabusították a nemiséghez kapcsolódó témákat, köztük a gyermeknemzés és a gyermekszülés folyamatát is.

Annak ellenére azonban, hogy ódzkodtak az „illetlen” témákkal való előhozakodástól, mindenki tudta, nagyjából hogyan történik a szaporodás, ugyanis a háznál tartott állatok a szülők helyett is „bemutatták”, hogyan kell utódokat nemzeni és világra hozni. A disznók, tehenek vagy kutyák mindennapjait megfigyelő fiatalok sejtették, hogy mi vár rájuk, azonban magára a szülésre ezen felül a legtöbb kismama nem kapott gyorstalpalót.

Hogyan zajlott a vajúdás és a szülés?

A kórházak megjelenése előtt a szülés a férfiak kizárásával, más nők jelenlétében zajlott. A vajúdó nő segítségére megfogadott bábaasszonyon kívül leggyakrabban a kismama anyja vagy anyósa, esetleg más idősebb nőrokonok vagy a szomszédasszonya voltak jelen. A vajúdás kezdetét követően, az első fájdalmak megérkezésekor kioldották az anya gombjait és levették az övét, hogy semmi ne akadályozza őt a szülésben, az asszony alaposan megmosakodott és tiszta inget vett fel.

A fájdalmak mérséklésére rengeteg különböző praktika létezett: járkáltatták, masszírozták, borogatták, gőzölték és füstölték a nőket, meleg ülőfürdőt készítettek számukra, de az is előfordult, hogy alkohollal bódították őket. Az, hogy a szülést próbálták-e gyorsítani különböző külső hatásokkal – pl. a has nyomkodásával, dörzsölésével vagy az anya rázogatásával – az adott vidék szokásaitól függött: egyes helyeken minél gyorsabb szülésre törekedtek, máshol inkább a természetre hagyták a vajúdás idejét.

A szülés rengeteg, különböző pozícióban történhetett, attól függően, hogy nehéz szülésről volt-e szó, illetve hogy az adott bába mit részesített előnyben. A gyermek kitolása történhetett a földön fekve vagy négykézláb, két székre ülve, de térdelve vagy állva is. A jelenleg is az egyik legnépszerűbb pozíciónak számító fekve szülés a 20. században vált elterjedtté, ekkortól már a falusi, gyakorlati tapasztalaton alapuló tudású bábák mellett megjelentek a szakképzett bábák, a szülészorvosok és a bábának felesküdött papok is.

EZ IS ÉRDEKELHET

Össze sem lehet hasonlítani a boltival: így készíts tökéletes fonott kalácsot húsvétra

Közeledik a húsvét, így nem is kérdés, milyen süteményt fogunk sütni: tudd meg, hogyan készül a tökéletesen puha, foszlós fonott kalács, ráadásul sós ízben!

Ártó szándékú, természetfeletti erők feleltek a nehéz szülésért

Ma már tudjuk, hogy a legtöbb, szülés idején fellépő komplikációért egyszerű biológiai tényezők felelnek, azonban a népi hiedelmek szerint a nehéz szülést mindig valamilyen ártó szándék okozta, éppen ezért, amikor a kismama vajúdni kezdett, bezárták az ajtókat és az ablakokat, hogy a rosszakarók és a gonosz szellemek ne szerezzenek tudomást a szülésről. Egyes helyeken azt is tiltották, hogy az asszony kiabáljon szülés közben, nehogy felhívja magára a figyelmet, helyette csendes küzdelemre intették.

Rontásűzés céljából misztikus erejű tárgyakat helyeztek az ágyba: ilyen volt a Biblia vagy egy imádságos könyv, a tömjén és a fokhagyma, de az is előfordult, hogy kést, villát szúrtak az ágy alá, olvasót akasztottak az asszony nyakába, vallásos szövegeket helyeztek a hasára vagy szentelt vízzel locsolták őt. Szokásoktól függően a férj behívásának is tulajdoníthattak könnyítő hatást. Miután sikeresen világra jött az újszülött, a bába elkötötte és elvágta a köldökzsinórt és takaróba csavarta a gyermeket.

Munkája ezzel azonban még nem ért véget, ugyanis ezután következett a méhlepény megszülése, amit a gyermekszüléshez hasonló módon segíthettek például borogatással, gőzöléssel vagy meleg fürdővel. Magát a méhlepényt is természetfeletti tulajdonságokkal ruházták fel: bedörzsölték vele például az anya arcát vagy a baba anyajegyeit, a magzatmázat szintén bőrápoló hatású csodaszerként használták. A méhlepényt végül elásták a kertben, nehogy az anya vagy az újszülött megrontására használják – erre a célra tökéletesen alkalmas volt egy gyümölcsfa töve, ami ettől termékennyé vált.

Szülés után, a gyermekágyban

Az anyát a szülés után szokás volt a has környékén átmasszírozni és deréktól lefelé szorosan vászonba bugyolálni, hogy ne maradjon nagy a hasa. Ez idő alatt a segédkező nők tiszta ágyneműt hoztak cifra lepedővel, az ágy köré szúnyoghálót húztak – nem azért, hogy távol tartsa a rovarokat, hanem hogy felfogja a rossz pillantásokat. Ezt az ágyat nevezték a „Boldogasszony ágyának”, ami megvédte a kiszolgáltatott anyát és a babát a gonosztól. Kerülhettek az ágyba különböző gyógyfüvek is (pl. kakukkfű, fokhagyma), amelyek ugyanezt a célt szolgálták. A gyermekágyat szokás volt még sóval is körbehinteni, ami távol tartotta az egészséges, jó gyermeket gonosz, rossz gyermekre cserélő boszorkányokat.

Az újszülöttekre nézve, különösen a megkeresztelésük előtti időszakban, különösen veszélyesnek hitték a „szemmelverést”, amiről úgy gondolták, akár akaratlanul is bekövetkezhet, ha valaki például túl sokáig csodálja a gyermeket. A szemmelverés ellen sokan úgy védekeztek, hogy piros cérnát, szalagot vagy karkötőt kötöttek a kisbaba kezére, mintegy védelmező amulett gyanánt (bár ma már óva intenek ettől a védőnők és gyermekorvosok, ezzel a babonával időnként még most is találkozhatunk).

Régi szokások szerint tilos volt a gyermek egészségére a szülés előtt inni, azonban a szülést követően – ami egyébként egy ma is élő szokás – a férfiak tejfakasztót rendeztek, hogy megünnepeljék az asszonyt és a gyermeket. A gyermekágyat nem látogathatta elvált nő, mert balszerencsét hozott rájuk. Egyesek a fiúgyermek fürdővizébe pénzt helyeztek, hogy gazdag legyen, a lányéba pedig virágszirmot, hogy szép nővé váljon.

Letűnt évszázadok legfurcsább szokásai

Magyarország egyes vidékein hittek a házikígyóban, avagy a falikígyóban is, amiről úgy gondolták, hogy valahol a telken, a falakban vagy a küszöb alatt él, egyféle természetfeletti erő, védelmező jóakaró formájában (neki tulajdonították a megmagyarázhatatlan eredetű hangokat, például az éjszakai halk roppanásokat). Sokan éppen ezért nem bántották a portára tévedő siklókat, sőt, a gyerekek - szimbolikus értelemben - tejjel is megetették őket, hogy fennmaradjon a jó kapcsolat és védelmezze az újszülöttet.

Rengeteg különös babona övezte a gyermekek fogzását is: úgy gondolták például, hogy a szájában fogakkal született baba táltos lesz – de ugyanezt hitték a sok hajjal született babákról is.

Egy fokkal morbidabb népi hiedelem szerint azokra a babákra, akiknek először a felső fogaik nőttek ki, rövid élet várt, ugyanis a felső fogak lefelé, a sír felé mutattak. A fogak előbújása jót is jelentett: ha hamar fogzani kezdett a baba, az azt jelentette, hogy hamarosan kis testvér érkezik a házhoz. Szintén bizarr, régi szokás volt, amikor nem vágták le a baba körmét (az újszülötteknek gyorsan nőnek a körmeik), nehogy felnőve tolvaj legyen belőle – ezért az anya, hogy ne maradjon hosszú a köröm, lerágta azt a gyermek helyett.

Keresztelő, ünnepi lakoma, ajándékok

A magas gyermekhalandósági ráta miatt a keresztelőt már a szülést követő egy héten belül megtartották, hogyha bármi történne a csecsemővel, nehogy kereszteletlen maradjon – ennek a célja nem csak a gyermek keresztény egyházba fogadása volt, hanem a rontás távoltartása is. A keresztelőre a vendégeket eltérő szokások szerint meghívhatta a bába vagy a komahívó tisztségét betöltő rokon; azt, hogy kik és milyen létszámban vettek részt a keresztelőn, a helyi közösség és a felekezet szabályai határozták meg, azonban a keresztelést országszerte számos védelmező, szépség-, gazdagság- és szerencsehozó rituálé, babona és játék kísérte.

A gyermek születését a hozzátartozók lakomával is megünnepelték (ezt az eseményt vidéktől függően nevezték például paszitának, komabálnak, csöröglőnek vagy komalagzinak is, és nem feltétlenül a szülés után rendezték), a lakomát általában a gyermekágyas család állta. Vidéktől függően léteztek olyan ünnepi ételek, amelyeket a gyermek tiszteletére fogyasztottak: ilyen volt például az Őrségben a kerek perec közepébe helyezett sült tyúk, vagy Zalában a fumu nevű, töltelékben gazdag fonott kalács.

EZ IS ÉRDEKELHET

Kipróbáltuk az Őrség mennyei péksüteményét: fillérekből elkészítheted a hőkön sült kerek perecet

A világ legnépszerűbb sós harapnivalói közé tartoznak a perecek, azonban ezt a különleges őrségi verziót csak kevesen ismerik, pedig gyorsan elkészíthető, egyszerű, sőt, olcsó is!

A lakoma egyik fontos célkitűzése volt a bábaasszony jóllakatása is, mert úgy hitték, így a gyermek sem fog éhezni. A gyermekágyas család kapott továbbá ajándékokat is: a szülés után a rokonok több napra elegendő élelmet vittek, a lakománál a gyermek parkába pénzt tettek, hogy ne legyen fösvény, a keresztelőn pedig védő hatású amuletteket helyeztek a gyermekre, hogy minél nagyobb biztonságban tudják.

Mi az a fumu és mi köze az újszülötthöz?

A népies magyar gasztronómia egyedülálló, baba formájú kalácsa a fumu (a „fumoly” nevű, 15. századi eredetű jobbágyszolgáltatásra vezethető vissza), amit évszázadok óta készítenek Zala vármegye térségében, tipikusan Göcsej, Muravidék és Hetés falvaiban. Egy olyan szimbolikus jelentőségű süteményről van szó, amelyet a helyi népszokások szerint a keresztszülők vagy a rokonok ajándékoztak a gyermekágyas anyának és családjának, de készíthették azt lakodalomra, keresztelőre is.

Fumu

A fumu lényege, hogy méretében és megjelenésében is az újszülöttet imitálja: tipikusan 2-3 kg lisztből sütötték meg, bőséges töltelékkel és egy igen méretes tepsit használtak hozzá (egy kb. 10-15 cm vastag, 25-30 cm széles, 40-50 cm hosszú sütemény a végeredmény). A fumut saját tésztájával díszítik: a leánygyermeket ünneplő kalács hagyományosan lányos, a fiúé pedig fiúsabb mintázatot kap. A felszeletelt fumut a családi összetartozás jegyében együtt fogyasztotta el a nagycsalád, a méretes kalácsból mindenkinek jutott bőséggel.

A fumut három különböző töltelékkel szokás megtölteni, ami a bejglihez hasonlóan dió, mák és valamilyen gyümölcsös (pl. almás, aszalványos vagy lekváros) töltelék. A liszt, tojás, zsír, tej és cukor keverékéből készült élesztős kelt tésztát négy részre szedik: három különböző töltelékű rudat formáznak belőle, amelyet összefonnak, a negyedik adagból pedig megformázzák a fejet és a díszítést.

EZ IS ÉRDEKELHET

Terítéken Zala legkülönlegesebb levese: elfeledett magyar zöldség a titkos hozzávaló

Rajtunk áll, hogy megmentjük-e nagyszüleink ősi tájételeit: járjunk utána, milyen autentikus fogásokat készítettek Zalában, milyen ételkülönlegességek készültek a legegyszerűbb alapanyagokból!

Recept: hogyan készül a fumu?

Így, hogy tudjuk, mi fán terem az eredeti zalai fumu, nekiláthatunk a kalács elkészítésének. Fontos, hogy szem előtt tartsuk: az előírt 2-3 kg lisztmennyiség hatalmas mennyiségű tésztát eredményez, amelyhez érdemes egy nagyobb méretű, hosszúkás, legalább 10 cm mély tepsit, kerámiaedényt vagy vasedényt beszerezni, amibe belefér a baba élethű mása. Mi a fumut 2,4 kg lisztből fogjuk elkészíteni, azonban ha nagy létszámú családnak, vagy például egy keresztelőre sütjük, és nem sajnáljuk rá az időnket, akár a 3 kg-liszten alapuló adagot is begyúrhatjuk (ebben az esetben arányosan növeljük a hozzávalók mennyiségét). Lássunk neki!

A tészta hozzávalói

• 2,4 kg búzafinomliszt
• 70 g friss élesztő
• 6 db tojás + 2 tojás a kenéshez
• 10 ek kristálycukor
• 200 g sertészsír (vajjal, margarinnal helyettesíthető)
• 1,2 l langyos tej
• 1 mk só
• zsír a tepsi kikenéséhez

A mákos töltelék hozzávalói

• 250 g darált mák
• 150 g kristálycukor
• 1 citrom leve és héja
• kb. 0,5-1 dl víz

A diós töltelék hozzávalói

• 250 g darált dió
• 150 g kristálycukor
• 2-3 ek rum vagy rumaroma
• kb. 0,5 dl víz

A gyümölcsös töltelék hozzávalói

• kb. 8 ek keményebb állagú szilvalekvár

A fumu elkészítése

A fumu tésztája egy nagyon egyszerű, hagyományosnak mondható kelt tészta. Az élesztőt morzsoljuk el 2-3 dl meglangyosított tejben és keverjünk hozzá egy teáskanál cukrot, majd hagyjuk felfutni nagyjából 10-15 perc alatt. Szitáljuk egy nagyobb dagasztótálba (akár lavórba) a lisztet, keverjük el benne a többi cukrot és a sót. A felfuttatott élesztőt keverjük össze a többi langyos tejjel és a tojással, majd adjuk hozzá a lisztes keverékhez. Kezdjük el kézzel alaposan kidagasztani, menet közben gyúrjuk hozzá a megolvadt, de nem forró zsírt (vagy vajat/margarint). Dagasszuk kitartóan addig, amíg teljesen homogén, az edény falától elváló tésztát nem kapunk.

A fumu tésztája

A méretes tésztagombócot hintsük meg liszttel, terítsük le egy tiszta konyharuhával, majd hagyjuk langyos szobahőmérsékleten kelni nagyjából 90-100 percen keresztül. A megkelt tésztát lisztezett deszkára fordítjuk, 4 egyforma részre vágjunk (ebből lesz a 3 töltött fonat, a negyedikből pedig a fej és a díszítés), ezeket pedig finoman átgyúrjuk és újfent cipó formájúra gömbölyítjük. Letakarva további 20-30 percen keresztül pihentetjük, kelesztjük őket.

A töltelék készítése

Ez idő alatt elkészítjük a töltelékeket: mindössze annyi a dolgunk, hogy külön-külön egy edényben összekeverjük és összemelegítjük a hozzávalókat, a diót és a mákot a cukorral, majd hozzáadjuk az ízesítőket (a mákoshoz a citromot, a dióshoz a rumot). A diós és a mákos keverékhez is adjunk egy kevés vizet (a mákoshoz inkább 1 dl, a dióshoz 0,5 dl), hogy könnyebben formázható legyen a töltelék. A megkelt cipók közül hármat egymás után nyújtsunk ki kb. fél cm vastagságúra, majd egyesével kenjük meg a már kihűlt töltelékkel és csavarjuk fel őket (a lekvárosnál csak rákenjük a lekvárt), mintha bejglit készítenénk; a széleket csípjük össze, hogy ne folyjon ki a töltelék.

A tészta töltése

Ha mindhárom cipót kinyújtottuk, megtöltöttük és felcsavartuk, kenjük ki a tepsit zsírral. Fonjuk össze a három különböző ízesítésű fonatot, formázzuk meg őket szépen és helyezzük el nagyjából ovális, babára emlékeztető alakban a tepsiben (a sarkakat kitömhetjük a megfelelő forma érdekében alufólia labdákkal is, ha nem szeretnénk szögletes kalácsot). A végén nyújtsuk ki az utolsó, negyedik cipót is, majd ebből formázzuk meg a baba fejét és díszítéseit: a szemét, száját, orrát, haját, mintákat a „pólyára”, virágokat, szíveket stb.

A kalácsrudak összefonása

Ezután az egész fumut kenjük meg két felvert tojással. Ha magvakat is használunk a díszítéshez (pl. a fumu szemének vagy a testére), a magokat a tojással lekent felületre ragasszuk. Végül, de nem utolsó sorban egy rövidebb utókelesztésre is szánjunk időt: hagyjuk a megformázott süteményt kelni a tepsiben nagyjából 20-30 percen keresztül (tovább ne, nehogy túlkeljen és eltorzuljanak a szép mintáink). Sütés előtt érdemes még egyszer átkenni tojással.

A fumu formázása, díszítése

Amíg díszítünk, melegítsük elő a sütőt 200°C-ra és süssük benne a fumut nagyjából 20 percig (mi hőlégkeveréses módot használtunk). Ezután vegyük le a hőmérsékletet 160°C-ra és süssük további 25-30 percig. Hurkapálcikával ellenőrizzük, hogy megsült-e a kalácsunk: ha úgy látjuk, hogy tészta ragadt rá, hagyjuk a fumut a sütőben további 5-10 percen keresztül (a sütési idő számos egyéni tényezőtől függ, ilyen például a tészta vastagsága, a töltelék mennyisége vagy a sütőnk tulajdonságai).

A fumu belseje

Tippek és tapasztalatok

A fumu akkor készült el, ha a kalácsunk felszíne szép barnára sült, és nem ragad a szúróeszközünkre a tészta (összességében nagyjából egy órás sütési időt igényel, de fontos, hogy a kezdeti magas hőt mérsékeljük, nehogy megégjen a teteje). Mielőtt felszeletelnénk, mindenképpen hagyjuk a sütőformában langyosra hűlni – ehhez nagyjából egy óra pihentetés szükséges. A fumut ugyanúgy fogyasztjuk, mint bármelyik hasonló kalácsot: a pihentetést követően vágjuk keresztben vékonyabb szeletekre, majd kínáljuk önmagában, porcukorral vagy extra lekvárral ízesítve.

A fumu kóstolásra nagyon hasonlít a karácsonyra készített diós- és mákos kalácsokhoz: hozza a megszokott aromákat, a tésztája kellemesen puha és könnyed, azonban a végeredmény összességébe mégsem olyan tömény, mint egy pozsonyi tésztából készített bejgli esetében. Bár a recept első ránézésre bonyolultnak tűnik, igazából egy kimondottan egyszerűen elkészíthető kalácsról van szó, amit kreativitásunkat kiélve úgy díszíthetünk, ahogy csak szeretnénk. Bátran ajánljuk ezt a kedves és szívmelengető receptet bármelyik babaváró család számára.

Fotók: Tóth Viktória