Újabb színészt ért nagy baj a Nemzetiben: agyvérzése volt a fiatal művésznek, mi történhetett?

Martos Hanga életét gyökeresen megváltoztatta az a nap, amikor a Nemzeti Színházban agyi aneurizma miatt sztrókot kapott. A színésznő részletesen felidézte a történteket, amelyek a váratlan egészségügyi krízishez vezettek.

A kritikus nap átlagosan indult: délelőtt Oscar Wilde Saloméját próbálta, egy érzelmileg megterhelő jelenetet. Előadás közben kezdte el érezni azt, hogy valami nagyon nem stimmel.

A darabunk rendezője akkor épp Diana Dobreva volt, aki bolgár származású, így nem beszél magyarul. Ha értette volna, mit mondok, azonnal feltűnik neki, hogy teljesen értelmetlenül beszélek. De nem derült ki, mert csak ő, én és egy kellékes voltunk ott, súgó vagy tolmács nélkül. A legrosszabb az egészben, hogy mindezek után még futni is elmentem. A futás után lefeküdtem aludni az öltözőben. Fáradtnak éreztem magam, de nem gondoltam komolyra

- idézte fel Hanga. A valódi probléma másnap, előadás közben jelentkezett.

Fel akartam állni egy székről, de a lábam nem mozdult. Lebénultam, de csak pár másodpercre, aztán minden visszatért a régibe. Azt gondoltam, túlhajszoltam magam, hiszen rengeteget dolgoztam akkoriban. Az előadás közben azonban újra jelentkeztek a furcsa tünetek: nem jutott eszembe a szöveg, néha megakadtam a mondat közepén. A partnerem kisegített, de éreztem, hogy valami nem stimmel

– mesélte a színésznő.

Utána azt is elmesélte, hogyan vették végül észre, hogy nagy a baj, s hogy kórházba is vitték:

Mondtam az öltöztetőknek, hogy hívják a mentőt. A mentősök eleinte nem akartak bevinni, mert minden értékem normális volt. A vérnyomásom rendben volt, csak a pulzusom volt alacsony. Majdnem hazaküldtek, de ragaszkodtam, hogy menjünk be a kórházba. A mentőben lettem rosszul. Onnantól nem emlékszem semmire. Nem gondoltam sztrókra, hiszen azt hittem, az csak idősebbekkel történhet meg. Az aneurizmáról azt sem tudtam, hogy létezik

- tette hozzá. A diagnózis szerint az agy ereinek falában lévő gyengeség miatt másfél centiméteres kidudorodás alakult ki, amely nyomást gyakorolt más erekre, így az agy egy része nem kapott elegendő oxigént, agyvérzést kapott. Amikor a műtét után magához tért, már a kórházban feküdt.

Az öcsémre és a férjemre emlékszem, ahogy bejöttek hozzám. A jobb oldalam teljesen lebénult. Eleinte nem fogtam fel, mi történt. Azt hittem, pár hét és újra a régi leszek. Csak lassan értettem meg, hogy ez már nem múlik el nyomtalanul. A sztrók az életem része lett

- mondta a művész erről. A gyógyulás első időszakában egyetlen célja volt: visszatérni a színpadra.

Nem aludtam, csak tornáztam. A célom az volt, hogy visszamenjek a színpadra. Hiszen ezért éltem, ezért tanultam és ezért dolgoztam egész életemben, ez volt az álmom. Felidéztem akkoriban azt az időszakot, milyen kemény volt a Színművészeti Egyetem. Reggel nyolctól hajnalig bent voltunk, hétvégék nélkül. Egy fél évig nem mentem haza. De nem bántam, mert szerettem. A színház volt mindig is az életem. Úgy éreztem, ezek a küzdelmek nem érnek semmit sem, kezdhetem elölről. Az élet elvette tőlem a mozgás szabadságát, az életet, amiért küzdöttem. Mindent, újra kellett tanulnom járni. Még hogy színészet...?

- tette hozzá visszaemlékezve. Elmondta még azt is, hogy a betegség alapvetően megváltoztatta az  életfelfogását.

Már nem vagyok ugyanaz, de nem is akarok az lenni. Újra tanulok élni. Tudom, milyen törékeny az élet, és milyen szerencsés vagyok. Most, a sztrók után egy évvel, már hazaköltöztem Pécsre, felmondtam a színházban, és építjük a közös házunkat. Nem mondom, hogy egyszerű volt; azt éreztem, választanom kell a karrierem és a párkapcsolatom között, és az élet megkönnyítette a döntést. Teljesen más lettem a sztrókom óta: sokkal türelmesebb vagyok magammal és másokkal is, és rájöttem, hogy igazából nem számít semmi az életben, ami miatt érdemes lenne háttérbe szorítani magam. Nem akarok megfelelni senkinek – engedem, hogy olyan legyek, amilyen valójában vagyok

- vallotta be a színésznő.

címlapkép: Róka László, MTI/MTVA