Megszólalt a sztárközgazdász: tényleg vége lehet az általunk ismert gazdasági világrendnek?

Sokan hajlamosak adottnak venni a kapitalizmust és az arra épülő globalizált világrendet – mintha ezek az emberi történelem végállomásai volnának, amelyeken már nincs mit változtatni, legfeljebb finomhangolni lehet őket. Csakhogy az elmúlt évek válságjelenségei – világjárvány, inflációs sokkok, ellátási láncok széttöredezése, háborúk és geopolitikai feszültségek – világossá tették: a jelenlegi rendszer korántsem olyan szilárd, mint azt sokáig hittük. Sőt, egyre több közgazdász és döntéshozó ismeri fel, hogy mélyreható reformok nélkül a globális gazdaság fenntarthatatlanná válhat – társadalmi, ökológiai és pénzügyi értelemben egyaránt.

Azt, hogy milyen lehetne egy teljesen más alapokon nyugvó gazdasági berendezkedés – például egy olyan világ, ahol a munka értéke felülírja a spekulatív tőke jelentőségét –, korábban ebben a cikkben jártuk körül. De a gazdaság alapelveinek újragondolása nemcsak elméleti játék. Például Donald Trump vámháborúja egyértelmű kiéneklés az eddig készpénznek vett világgazdasági kánonból. Kérdés, hogy jó irányba-e történik mindez? Akárhogy is: a „régi világ” már nem feltétlenül tud kielégítő válaszokat adni a modern gazdasági kihívásokra.

Martin Wolf, a Financial Times vezető közgazdasági publicistája többek között ezekre a kérdésekre, valamint az amerikai kereskedelmi mérleg problémáira reflektálva azt javasolta: ha az Egyesült Államok valóban szeretné mérsékelni a külkereskedelmi deficitjét, nem vámokat kellene bevezetnie, hanem inkább a tőkebeáramlást kéne megadóztatni. Elsőre meglepő javaslat – sok közgazdász szerint ez éppenséggel rontaná az amerikai vállalkozások tőkefelvételi lehetőségeit, és növelné az államadósság finanszírozási költségeit. Csakhogy ez a gondolatmenet félreérti, hogyan is működnek valójában a modern pénzügyi rendszerek.

EZ IS ÉRDEKELHET

Harmincéves jóslatot teljesíthet be Donald Trump: így fog összeomlani az amerikai gazdaság?

Donald Trump elnöksége óta az Egyesült Államok folyamatosan a globális figyelem középpontjában áll.

A régi világ logikája: amikor a tőke oda ment, ahol hasznos volt

A közgazdaságtan klasszikus korszakában – például az aranyalapú pénzrendszer idején – a tőke valóban termékeny módon mozgott: onnan áramlott, ahol bőségesen állt rendelkezésre, oda, ahol hiány volt belőle. A 19. századi Amerika jó példája ennek: brit és holland befektetők tőkéje érkezett az Egyesült Államokba, ahol óriási beruházási igények voltak, de kevés hazai megtakarítás.

Ezek a tőkebeáramlások csökkentették a kamatokat, ösztönözték a beruházásokat, és fellendítették az amerikai gazdaságot. Ekkor érvényesült a tankönyvi elv: a tőke hatékonyan találta meg az útját a legjobb hozamot ígérő célpontokhoz.

Az arany egyébként továbbra is az egyik legerősebb tőkealap, sőt, a vámháború miatt megnövekedett pénzügyi instabilitás az arany további erősödését hozta magával. Arról, hogy ebben a világpiaci helyzetben ki mibe fektetné a pénzét, szavazást is indítottunk, melynek eredményei ebben a cikkben olvashatók.

Mi történik akkor, ha nem beruházásokat, hanem fogyasztást finanszírozunk?

Ez a logika csak akkor működik, ha a gazdaság növekedését valóban a tőkehiány korlátozza. Ma viszont sok fejlett országban – így az Egyesült Államokban is – a beruházásokat sokkal inkább a gyenge belső kereslet, vagy éppen az olcsó külföldi import által okozott verseny nyomja el. Ilyenkor a beáramló külföldi tőke nem serkenti a beruházásokat – sőt, azok visszaesését is okozhatja.

A deviza erősödik, a hazai gyártók versenyképtelenebbé válnak, az importtermékek olcsóbbá válnak, a fogyasztás pedig eltolódik a külföldi javak felé. Az eredmény: romló kereskedelmi mérleg, csökkenő hazai termelés, elbocsátások. 

A modern pénzügyi rendszer: korlátlan hitel, torz növekedés

A hetvenes években összeomló Bretton Woods-i rendszer óta a világ egészen más pályán mozog. Nincs aranyfedezet, nincsenek fix árfolyamok – a hitelteremtés ma gyakorlatilag korlátlan. Ez gyökeresen megváltoztatta a tőkebeáramlások gazdasági hatásmechanizmusát.

Ma a tőkebeáramlás már nem a beruházásokat bővíti – inkább a belső kereslet mesterséges fenntartását szolgálja. Az Egyesült Államok és más fejlett országok nem hagyják, hogy a külső tőke lenyomja a termelést és a foglalkoztatást – helyette állami költekezéssel, fiskális ösztönzőkkel és olcsó hitelekkel próbálják fenntartani a keresletet.

A külföldi tőke így jellemzően nem termelő beruházásokat finanszíroz, hanem a lakossági és állami eladósodást növeli. Ahelyett, hogy új gyárakat, munkahelyeket és exportbevételt termelne, inkább hitelbuborékokat és növekvő egyensúlytalanságot hoz létre.

EZ IS ÉRDEKELHET

Trump 5 nagy vámháborús célja: bármelyiket sikerült elérnie, vagy mind kudarcba fulladt?

Donald Trump felfüggesztette a legtöbb országra vonatkozó vámtarifa-emelést 90 napra.

Kik a legnagyobb nyertesei és vesztesei ennek a rendszernek?

Nem véletlen, hogy azok az országok, amelyek évtizedek óta nagy mennyiségű külföldi tőkét szívnak fel – például az USA, az Egyesült Királyság vagy Kanada – nem az alacsony kamatokkal, hanem a gyors hitelnövekedéssel tűnnek ki. A kívülről érkező tőke nem hatékony termelőkapacitásokat finanszíroz, hanem a háztartások és kormányok hitelfelvételét.

Ez viszont hosszú távon fenntarthatatlan: az állandó deficitek és az ennek ellensúlyozására felhalmozott adósság torz gazdasági szerkezetet eredményez. A tőke túl gyakran finanszírozza a túlfogyasztást, miközben a termelő kapacitások stagnálnak vagy leépülnek.

Mi a megoldás? Tabudöntés: adót a tőkére?

A megoldás meglepően egyszerű: az Egyesült Államok – vagy bármely fejlett gazdaság – újra kézbe vehetné a gazdasági egyensúly szabályozását. Ahelyett, hogy vakon elnyelné a külföldi tőkét, megadóztathatná a beáramlást, így gátat szabva az egyensúlytalanságok további növekedésének.

Igen, ez valószínűleg csökkentené Wall Street globális szerepét, és rövid távon növelné a tőkeköltséget. Ám egyensúlyt teremtene a külső és belső gazdasági folyamatok között. Megakadályozná, hogy a belső kereslet kiszivárogjon az importtermékek irányába, és hogy az adósság legyen az egyetlen válasz minden egyensúlytalanságra.

Következtetés: új korszakot kell nyitni a globalizációban?

A szabad tőkeáramlás sokáig a globalizáció szent tehene volt – de lehet, hogy eljött az ideje az újragondolásának. A tőke ma már nem mindig oda áramlik, ahol a legnagyobb szükség van rá, hanem oda, ahol a legnagyobb a fogyasztás és a spekuláció.

Ez nemcsak gazdaságilag fenntarthatatlan, hanem társadalmilag is veszélyes. Az eladósodás, a kereskedelmi egyensúlytalanság és a munkahelyek kiszervezése mind-mind tünetei ennek a rendszernek.

„Ha valóban komolyan gondoljuk a stabil és méltányos gazdasági növekedést, ideje újragondolni, hogyan kezeljük a határokon átnyúló tőkét – nemcsak mint lehetőséget, hanem mint potenciális kockázatot is.” – állapítja meg elemzésében a közgazdász.