Bush szerint a Wall Street csak leitta magát!

Az amerikai jelzálogpiacról készített egy évvel ezelőtti felmérés szerint is már kezdett zavarossá válni a rendszer. A kamatok csökkenésekor az emberek sorra váltották ki a hiteleiket és az ingatlanok értéknövekedésével arányosan sokan még növelték is a felvett összegeket.

A változó kamatozású jelzáloghitelek többségét 20 évre, vagy még hosszabb időre vették fel az emberek. Az ügyfelek éltek a bankok által kínált könnyített törlesztést kínáló türelmi idős konstrukciókkal, majd amikor a kamatok emelkedni kezdtek a hitelfelvevők körében egyre gyakoribb jelenséggé vált a törlesztőrészletek késedelmes teljesítése és a fizetésképtelenség.

A hitelfelvevők szempontjából idillinek tűnt a helyzet, de túl szép volt ahhoz, hogy hosszú távon működőképes legyen. A bankok a kihelyezett hitelekhez kapcsolódó jogokat jelzálog-fedezetű értékpapír csomagokban értékesítették. Az értékpapírokból jelentős tételeket vásárolt a Freddie Mac és a Fannie Mae, de számottevő állományra tettek szert a kereskedelmi bankok, a befektetési bankok, a befektetési alapkezelők, a letéti alapkezelők és más pénzügyi intézmények is.

Amikor az ingatlanok értéke csökkenni kezdett, a jelzálog-fedezetű értékpapírok nettó eszközértéke is apadni kezdett. Majd ahogy emelkedett a hátralékos és fizetésképtelen adósok száma, úgy váltak egyre értéktelenebbé ezek a papírok. A pénzintézetek jelenlegi válságos helyzetének ez az egyik kiváltó oka, a problémát a növekvő infláció és a gazdaság visszaesése csak tovább fokozta.

A gyakorlatban a pénzpiacok nem mindig érnek el olyan káprázatos eredményeket, mint ahogy azt a tanulmányaik során az iskolapadokban ülőknek teoretikusan felvázolják. A tankönyveket böngészve hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy a pénzügyi műveleteknek csak nyertesei lehetnek. A piaci előrejelzések már egy évvel ezelőtt rámutattak, hogy baj lesz, és ahogy az várható volt beköszöntött a sötét viharfelhők és az összeomlás időszaka.

A pénzügyi kockázat mellett meg kell említeni az erkölcsi kockázatot is. A szakértők már korábban hangot adtak aggodalmaiknak és úgy vélték, hogy a bankok vakmerő hitelezési politikája hosszú távon nem vezethet jóra. Bár egy piacgazdaságban alapvető kritérium a szabad verseny, egy esetleges összeomlásnak mindig lesznek vesztesei és nyertesei egyaránt.

A Freddie Mac a Fannie Mae és a Merrill Lynch a kormányzati, illetve központi banki tőkeinjekciónak köszönhetően megmenekült, de drágán még koránt sincs vége a megpróbáltatásaiknak. A Bear Stearns-t a Federal Reserve segítségével bekebelezte a JP Morgan, a központi bank az American International Group óriásbiztosítót vásárolta fel, ugyanakkor 158 éves történelminek is nevezhető működés után csődöt jelentett a Lehman Brothers.

A Wall Street problémáinak kezelésére irányuló egyeztetések nem a nagyközönség előtt folynak, sokan úgy vélik, hogy átláthatatlanná vált a rendszer. A másik oldalról megközelítve a dolgot minden számadat nyilvánosságra hozatala egyenértékű lenne azzal, mintha az intézmények felfednék a pénzügyi és befektetési stratégiájukat.

Pontosan a nyilvánosság válságkezelésből való kizárása vezet oda, hogy a pénzintézetek megpróbálnak a végsőkig elmenni, de ha nem találnak kiutat, akkor csak az összeomlás marad. Az egyre nagyobb tőkehiánnyal szembesülő pénzintézetek még azelőtt csődöt jelentenek, hogy az események jobbra fordulnának.

Számos tengerentúli elemző úgy véli, hogy engedni kell a félelmeknek és hagyni, hogy a drasztikus események bekövetkezzenek. A bankok a nyereségeiket sem osztják szét az emberek között, akkor - ha már egyszer vállalták a magasabb kockázatot és tönkrementek - miért az adófizetők pénzéből kellene fedezni a veszteségeiket?