Sokba fájhat annak, aki most ide költözne: az itteni lakásárakra egy magyar sincs felkészülve

A kontinens nagyvárosaiban a lakosok jövedelmük felét költik lakbérre, a lakástulajdon megszerzése pedig sokak számára elérhetetlen álom. A bérleti díjak egyes helyeken éves szinten 10%-ot meghaladó mértékben emelkednek, miközben egyre többen kényszerülnek bizonytalan lakhatási körülmények közé, és a hajléktalanság is növekszik.

A lakhatási válság politikai következményei súlyosak: táptalajt biztosít a szélsőjobboldali pártoknak, fokozza a társadalmi egyenlőtlenségeket, és különösen hátrányosan érinti a kisebbségi csoportokat. Miközben a lakosság szenved, egy szűk réteg hatalmas nyereségre tesz szert.

A 2008-as pénzügyi válság óta drámaian megnőtt a pénzügyi intézmények ingatlanpiaci jelenléte. 2023-ban globálisan 1,7 billió dollár értékű ingatlant kezeltek intézményi befektetők, szemben a 2008-as 385 milliárd dollárral. Az euróövezetben az elmúlt évtizedben megháromszorozódott a lakóingatlanok intézményi felvásárlása.

Egyes országokban megdöbbentő méreteket öltött ez a jelenség. Írországban a 2017 óta átadott lakások közel felét befektetési alapok vásárolták fel. Svédországban a magánbérlakások 24%-ának intézményi befektető a tulajdonosa. Berlinben a lakásállomány 10%-a, 40 milliárd euró értékben került intézményi portfóliókba.

A befektetők elsődleges célja a profitmaximalizálás, ami elkerülhetetlenül áremelkedéshez vezet. A magántőke-társaságok különböző módszerekkel növelik bevételeiket: felújítás ürügyén emelik a bérleti díjakat, minimalizálják a karbantartási költségeket, vagy büntető díjakat vezetnek be. A Blackstone például egyes stockholmi lakások bérleti díját akár 50%-kal is megemelte felújítás után.

Ez a folyamat nem véletlenszerű, hanem évtizedek óta tartó privatizáció, liberalizáció és spekuláció eredménye. Az 1980-as évektől kezdve számos európai országban tömegesen kerültek állami tulajdonú lakások magánkézbe. Berlinben például a Deutsche Wohnen egyetlen tranzakcióban 60 000 lakást vásárolt a várostól 2006-ban, lakásonként mindössze 7500 euróért.

A 2008-as pénzügyi válság újabb lehetőségeket teremtett a befektetőknek. Spanyolország, Görögország, Portugália és Írország "problémás" eszközei és jelzáloghitelei rendkívül kedvező áron voltak felvásárolhatók. A válság pusztítása ellenére Európa még inkább a pénzügyi szektorra kezdett támaszkodni a lakhatási problémák megoldásában.

A befektetők és spekulánsok hatalmának növekedésével párhuzamosan a lakók jogai gyengültek. A kormányok Európa-szerte lazították a bérlővédelmi szabályokat, csökkentették az építési előírásokat, és különféle adókedvezményeket biztosítottak a befektetőknek. Ennek különösen a bérlők látták kárát, akik egyre magasabb bérleti díjakkal, romló életkörülményekkel és csökkenő biztonsággal szembesülnek.

A pénzügyi szereplők ügyesen pozicionálják magukat a válság megoldóiként, azt állítva, hogy befektetéseik növelik a lakáskínálatot. A Blackstone például azt állítja, hogy "pozitív szerepet játszik a kontinens krónikus lakáshiányának kezelésében". A bizonyítékok azonban azt mutatják, hogy a pénzügyi piacok nagyobb részvétele nem növelte a lakástulajdonlást vagy a kínálatot, hanem inkább felhajtotta az árakat.

Valójában az intézményi befektetők nem érdekeltek a lakáskínálat jelentős növelésében, hiszen ez csökkentené a profitjukat. Ahogy egy vagyonkezelő elismerte, a lakáshiány "támogatja a pénzáramlást". Ahol mégis új lakásokat építenek, azok a maximális nyereséget célozzák: mikrolakások, bérbeadásra épített ingatlanok és közösségi lakhatási formák, amelyek a legtöbb háztartás számára megfizethetetlenek és alkalmatlanok.

A lakhatási válság egyre inkább politikai mobilizációt vált ki Európa-szerte. 2024 októberében 150 000 tüntető vonult Madrid utcáin. Egyes kormányok, köztük Dánia és Hollandia, intézkedéseket vezetnek be a spekulánsok visszaszorítására. Az ingatlanpiaci tőke azonban továbbra is jelentős befolyással bír, és sikeresen lobbizik a profitját veszélyeztető politikák ellen.

Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján egyre nyilvánvalóbb, hogy a pénzügyi kapitalizmus nem képes megfelelően biztosítani a lakhatást, ami minden ember alapvető szükséglete. A jelenlegi rendszerben a profit az elsődleges szempont, ami elkerülhetetlenül a társadalmi igények figyelmen kívül hagyásához vezet. A következő években a lakhatás központi szerepet fog játszani az európai politikában, és alapvető strukturális változásokra lesz szükség a helyzet javításához.