Ez lehet Donald Trump eddigi legnagyobb dobása: őrült tervnek nevezik, de az egész Közel-Keletet átrajzolhatja vele

Trump jelenleg még nagyobb támadással fenyegeti Iránt, mint a 2025 júniusi légicsapások voltak, és ezt az amerikai haditengerészet erőinek iráni vizek felé történő átcsoportosításával nyomatékosítja. Az elnök szerint ezek a fenyegetések arra szolgálnak, hogy rávegyék az irániakat egy olyan megállapodás elfogadására, amely gyakorlatilag véget vetne az ország nukleáris programjának, korlátozná a ballisztikus rakétaprogramját, és megszüntetné a közel-keleti szövetségeseinek nyújtott támogatást.

A Trump-féle külpolitika erőteljes fenyegetésekre és célzott katonai akciókra épül, miközben igyekszik elkerülni az amerikai haderő hosszú távú bevetését. Az elnök aktívan építi azt a képet, amit sokan "őrült ember elméletként" emlegetnek – ez a Richard Nixon elnökhöz köthető stratégia lényege, hogy az ellenség ne tudja, meddig hajlandó elmenni, még ha irracionálisnak is tűnik.

Trump első elnöksége alatt Kászim Szulejmáni iráni tábornok 2020-as meggyilkolása volt ennek a stratégiának az egyik legjelentősebb példája. Második ciklusában Trump még inkább elmélyítette ezt a külpolitikai stílust, amit Nicolás Maduro venezuelai elnök elrablása is bizonyít, és ami most súlyt ad az Irán elleni fenyegetéseinek.

Ez a taktika két célt szolgál: egyrészt Trump különbözni akar a neokonzervatívoktól, akik az USA-t a 2003-as iraki háborúba vitték, másrészt gyengíteni kívánja a régióban az USA-t vagy Izraelt fenyegető erőket. Lényegében az erő fenyegetésével – és alkalmi támadásokkal – akar rövid távú "győzelmeket" elérni, miközben elkerüli a hosszan tartó konfliktusokat.

A stratégia sikere a kitűzött cél nagyságától függ. Irakban Trump azzal fenyegetőzik, hogy "nem segít többé", ha az Irán-barát Núri al-Máliki lesz a miniszterelnök. Ez a fenyegetés nem háborúval, hanem gazdasági következményekkel jár, így kevésbé tűnik Irak szuverenitása elleni támadásnak.

Szíriában az amerikai politika a fokozatos kivonulásra összpontosít, mivel Trump úgy érzi, Ahmed al-Saraa elnökben partnerre talált. Az USA szíriai politikája két célra összpontosít: az Iszlám Állam megerősödésének megakadályozására és annak biztosítására, hogy Szíriából ne érje fenyegetés Izraelt.

Libanonban és Gázában Trump a katonai erő fenyegetését használja két cél elérésére: a háború befejezésére és arra, hogy az USA- és Izrael-ellenes erők beleegyezzenek a leszerelésbe. Mindkét esetben az USA béketeremtőként lép fel, miközben támogatta Izraelt a konfliktusokban.

Az iráni kormány azonban jelzi, hogy egyszerűen nem hisz Trumpnak, korábbi tapasztalatai alapján, amikor tárgyalások közben is támadásokat hajtott végre, és külföldi vezetőket rabolt el az amerikai hatalom demonstrálására. Az irániak kevés kiutat látnak, és a múlt évi tapasztalataik alapján úgy vélik, hogy az engedmények csak további nyomást vonnak maguk után.

Az Iszlám Köztársaság – vagy legalábbis annak egyes elemei – úgy látják, hogy saját túlélésük forog kockán. Így most az USA és Trump számára a másik fél az, akinek talán már nincs vesztenivalója. Ilyen körülmények között kérdéses, hogy működhet-e az "őrült ember" külpolitikai megközelítés.