Ebben őrlődnek fel a magyar fiatalok: nem bírják már sokáig, ki segít nekik?

A szendvicsgeneráció tagjai – jellemzően a 40-es, 50-es éveikben járó X generáció, a fiatalabb baby boomerek és az idősebb Y-ok – egy különösen megterhelő élethelyzetben találják magukat. Ők azok, akik egyszerre próbálnak gondoskodni idősödő szüleikről és még támogatásra szoruló gyermekeikről, miközben teljesíteniük kell a munkahelyükön, törődni a párjukkal, és valahogy még a saját testi-lelki egészségükre is figyelniük kellene.

Ez a generáció gyakran szembesül azzal, hogy a korábban természetesnek vett többgenerációs családi támogatás mára megbomlott: a nagyszülők idősebbek, sokszor már segítségre szorulnak, a gyerekek pedig később válnak önállóvá, így a szülők vállát egyszerre két generáció terhe is nyomja. A gondoskodás nemcsak időigényes, hanem érzelmileg és anyagilag is kimerítő. A szendvicsgeneráció tagjai gyakran érzik úgy, hogy mindenki számít – csak ők nem.

„A szendvicsgeneráció tagjai egy olyan élethelyzetbe kerültek, ahol egyszerre kellene tökéletes szülőnek, gondoskodó gyermeknek, megbízható munkavállalónak és kiegyensúlyozott partnernek lenniük. Ez a fajta hősközpontú gondolkodás – hogy nekem kell mindent megoldanom – mélyen beléjük ivódott.

A probléma az, hogy közben saját magukra már nem marad idő, energia, figyelem. Azt látjuk, hogy ez a generáció nemcsak a társadalmi elvárásoknak akar megfelelni, hanem a saját, sokszor irreálisan magas belső mércéjének is. Ez pedig hosszú távon mentálisan és fizikailag is kimerítő” - mondta Steigervald Krisztián generációkutató.

A megoldás nem feltétlenül a radikális változtatásban rejlik, sokkal inkább a tudatos újratervezésben. A terhek csökkentéséhez első lépés lehet a feladatok újraosztása a családon belül, a segítség elfogadása, vagy akár külső támogatás igénybevétele.

Fontos, hogy a szendvicsgeneráció tagjai felismerjék: nem kell mindent egyedül vinni. A mentális teher enyhítésében segíthet a nyílt kommunikáció, a határok kijelölése, és az is, ha időt szánnak saját magukra – akár csak napi 15 perc csendes pihenés vagy egy séta formájában. A cél nem a tökéletesség, hanem a fenntarthatóság – saját magunkkal szemben is.

Ebben a helyzetben nincs egyetlen jó megoldás, de van egy nagyon fontos kiindulópont: az őszinteség. Legalább magunkkal szemben mondjuk ki, hogy ez sok. Ha ezt elismerjük, máris közelebb kerülünk ahhoz, hogy változtassunk. Nem kell mindent letenni – de lehet csökkenteni. Egy-egy feladatot, elvárást, szerepet. A felszabaduló energiát pedig végre magunkra fordítani. Nem a tökéletesség a cél, hanem az, hogy ne égjünk ki teljesen, mire a gyerekeink felnőnek, és a szüleink már nem lesznek velünk

– tette hozzá Steigervald Krisztián.

A gondoskodás nemcsak érzelmi, hanem komoly anyagi kihívást is jelenthet. Az egészségpénztárak kézzelfogható támogatást nyújthatnak ilyen esetben: a pénztári megtakarításokból nemcsak egészségügyi kiadások, hanem családi szolgáltatások is finanszírozhatók – például otthoni ápolás (orvosi igazolással), vagy akár idősgondozási szolgáltatások napi vagy havi díja.