Érik a magyar nyugdíjkatasztrófa: megkongatták a vészharangot - végleg eltűnhet az állami nyugdíj?

A társadalom elöregedésének megértéséhez érdemes újragondolni, kit is tekintünk idősnek. A hagyományosan 65 évnél meghúzott határvonal ma már nem tükrözi a valóságot, hiszen a születéskor várható élettartam az elmúlt évtizedekben jelentősen megnőtt. A demográfiai kutatások egyre inkább olyan új mutatókat használnak, amelyek azt vizsgálják, hány egészségben eltöltött éve van még hátra az egyénnek. Ahogy ugyanis idősödik a társadalom, az emberek egyre inkább kitolják az időskor szubjektív határát - írja a Portfolio.

A társadalom idősödésének mértéke más megvilágításba kerül akkor is, ha a tényleges nyugdíjba vonulási kort vesszük alapul. Magyarországon a korhatáremelések miatt az elmúlt negyed évszázadban csaknem nyolc évvel nőtt az effektív kilépési kor. Így hiába emelkedett a népesség átlagéletkora, a ténylegesen inaktív nyugdíjasok aránya a társadalmon belül még enyhén csökkent is.

A demográfiai definíciók finomhangolása ellenére a rendszer pénzügyi egyensúlya komoly veszélyben van. Bár az elmúlt évtizedben a GDP-arányos magyar nyugdíjkiadások mérséklődtek, változatlan feltételek mellett az elkövetkező fél évszázadban drasztikus, akár 3-6 százalékpontos kiadásnövekedés várható. Ennek adósságból történő finanszírozása óriási kamatterhet róna az államháztartásra.

A korábbi hivatalos előrejelzések, amelyek a 2030-as évekig stabil rendszerrel számoltak, mára érvényüket vesztették. A csökkenő járulékkulcsok és a plusz juttatások, például a 13. és 14. havi nyugdíj bevezetése miatt a Nyugdíjbiztosítási Alap már jelenleg is évi 500-1000 milliárd forintos hiánnyal küzd. Bár a rendszer a szó klasszikus értelmében nem omlik össze, a fenntartása egyre drágább lesz. Ez pedig az oktatástól, az egészségügytől és az innovációtól von majd el létfontosságú forrásokat.

A szakértők szerint a válság enyhítésének egyik alappillére a transzparencia és a pénzügyi tudatosság növelése lenne. Sokat segítene, ha Magyarországon is bevezetnék a svéd vagy a német mintára működő egyéni nyugdíjszámlákat, illetve a nyugdíjpontrendszert. Jelenleg a bonyolult számítási képletek miatt a munkavállalók egyáltalán nem látják át, mekkora állami ellátásra számíthatnak. Holott egy átlátható, évente kiküldött egyenlegértesítő jelentősen ösztönözné a tudatos nyugdíjtervezést és az öngondoskodást.

A finanszírozási nehézségek mellett a rendszer méltányossága is feszítő kérdés. A felmérések rávilágítanak, hogy bár a magyarok alapvetően támogatják a keresetarányos nyugdíjakat, erős az igény a társadalmi szolidaritásra is. A közvélemény kifejezetten pártolja, hogy a rendszer védje az alacsony jövedelműeket. Egy esetleges forráselvonás esetén a többség szociális szempontok alapján csökkentené a magasabb jövedelműek juttatásait.

Ezt a szociális védőhálót erősíthetné a rugalmas nyugdíjkorhatár bevezetése, valamint a nyugdíjindexálási szabályok megváltoztatása is. Jelenleg Magyarországon tisztán inflációkövető nyugdíjemelés van érvényben, ami miatt az idősek relatív életszínvonala folyamatosan romlik az aktív keresőkhöz képest. Ezen a reálbérek növekedését is részben figyelembe vevő vegyes indexálás érdemben segíthetne.

Mindezek az intézkedések azonban csak elodázzák a problémát, ha beigazolódnak a legpesszimistább szakmai forgatókönyvek. A felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszer ugyanis történelmi léptékben rendkívül fiatal intézmény, amely feloldhatatlan belső ellentmondással küzd. Mivel átvette az idős szülők eltartásának feladatát a családoktól, ezzel akaratlanul is a gyermekvállalás ellen hat.

Míg a rendszer hajnalán nagyon kevesek élték meg az alacsony összegű ellátást biztosító magas korhatárt, ma az emberek akár évtizedeket is nyugdíjban töltenek. Ha a demográfiai és gazdasági folyamatok nem fordulnak meg, a ma ismert ellátórendszer fokozatos leépülése borítékolható. Ennek végén a modern nyugdíj helyét a rendkívül magas korhatár, az alacsony összegű juttatások és az élethosszig tartó munka veszi majd át.