Fájó alku vethet véget az orosz-ukrán háborúnak: ha ez megtörténik, az egész világon durva háborúk robbanhatnak ki

2025 talán legnagyobb súlyú geopolitikai pillanata Donald Trump hivatalba lépése volt, amely látványosan kimozdította az Egyesült Államokat korábbi passzivitásából. Új megállapodások, kemény döntések, sőt szövetségi szerződések újraértelmezése formálta át Washington külpolitikáját. A transzatlanti kapcsolatok átalakítása alapjaiban rengette meg a NATO-t és az Európai Unió jövőjét: a korábbi szövetségi egyensúly felborulásával ismét napirendre került a kérdés, vajon képes-e a Nyugat megújítani saját szerepét a nemzetközi rendszerben.

Eközben Kína a gazdasági lassulás és a belső instabilitás jeleit mutatta, ami újra felveti a dilemmát: mennyire reális annak veszélye, hogy a kínai hatalmi ambíciók középtávon felülírják az amerikai dominanciát? A keleti és nyugati erőtér közé szorulva Európa is egyszerre küzd belső válságokkal és a kontinens biztonsági rendszerének újragondolásával.

Eközben az orosz–ukrán háború idén is ingadozó lendületet produkált: a béke esélye többször felcsillant, majd el is tűnt, miközben a frontokon inkább az eszkaláció tűnt valószínűnek. Hasonlóan borús képet fest a közel-keleti konfliktus, amely a térség történelmi sebeit tépve továbbra is a világ egyik legmegosztóbb háborúja. Globálisan pedig mintha új korszak kezdődne: korábban befagyott, évszázados konfliktusok lángolnak fel újra.

Bár 2025 válságai nem váltottak ki olyan globális sokkot, mint a 2008-as pénzügyi krízis, a mindennapok  gazdasági nyomása sokak számára akár még súlyosabbnak is érződhet, mint akkoriban. A kérdés adott: van-e tér a bizakodásra, képes lehet-e a világ újra növekedési pályára állni? A 2026-os év meghatározó választ adhat arra, marad-e széttartó a geopolitika, vagy végre beáll valamiféle egyensúly az egyre feszültebb világrendben. A geopolitikai zűrzavarban való eligazodásban, valamint a jövő év kilátásainak latolgatásában Gálik Zoltán, az európai politikák és európai biztonsági rendszerek szakértője, valamint a Corvinus Egyetem egyetemi docense volt a segítségünkre.

Donald Trump második ciklusa

2025 januárjában már érezni lehetett, hogy Donald Trump alaposan felkavarja az állóvizet mind a geopolitikai viszonyok, mint a világgazdaság működésének tekintetében. Christine Lagarde, az Európai Központi Bank elnöke már az év legelején arra figyelmeztetett, hogy fennáll annak a veszélye, hogy az új amerikai elnöknek szándékában áll átírnia a transzatlanti gazdasági kapcsolatokat. Mint később kiderült: ez így is történt – sőt, Trump vámintézkedései gyakorlatilag az egész világot érintették. Hogy mindezekkel egyáltalán jól járt-e az Egyesült Államok, azt még márciusban elemeztük, a magyarországra gyakorolt vámháborús hatásokról pedig ebben az interjúban írtunk bővebben. Közben a világ lassan elkezdett hozzászokni az új kereskedelmi rendhez, ám a Kínával való hadakozás még a napokban is elég intenzív volt Washington és Peking között. 

Változást jelentett az amerikai felfogásban az is, hogy az Egyesült Államok részben szimbolikusan, részben gyakorlati gesztusok révén is, egyre inkább igyekezett csökkenteni vezető szerepét a NATO-ban – pont, amikor Európa egyre inkább az orosz agressziótól tart. Ha pedig már az agressziónál tartunk, maga az Egyesült Államok is kifejezte szándékát a területi terjeszkedésre például Kanada vagy Grönland esetében. Igaz, katonai akcióra nem került sor, ám mindössze pár napos hír, hogy Trump már nem zárta ki az erő alkalmazását sem a sziget feletti ellenőrzés megszerzése érdekében.

Gálik Zoltán geopolitikai szakértő szerint az USA a nemzetközi rendben 2025-ben is aktív vezető szerepet vállalt, ám kevésbé lett „elfogadott” vezető.

Mint mondta, a befolyásgyakorlás eszközei továbbra is erősek, és gyorsan, határozottan képesek reagálni a világpolitikai történésekre, és az akaratérvényesítés is hatékony maradt.

A hagyományos amerikai vezető szerep lényege, a kiszámítható szövetségi rend és a közösen vállalt szabályok legitimitása viszont közben alapvetően megváltozott. A koalícióépítő, intézményes, normatív vezetést egy sokkal konfrontatívabb, „nyomásgyakorlás–alku–eredmény” logika váltotta fel. Ebből a szempontból az USA valóban kimozdult a korábbi tétlenség benyomásából, de nem úgy, hogy újra a közös szabályok őreként lép fel, hanem úgy, hogy a saját erejét közvetlenül, gyorsan és látványosan tárgyalási előnnyé konvertálja.

– hangsúlyozta a szakértő.

A Corvinus Egyetem docense szerint maguk a vámok és a széles körű vámfenyegetések is a külpolitika központi eszközévé váltak.

A Trump-féle béketárgyalásokat pedig 2025-ben egy érdekes kettősség jellemezte: bár aktívan avatkozott be mind a gázai, mind az ukrajnai konfliktus kezelésébe, és intenzív diplomáciával, valamint erőpolitikai eszközökkel próbálta kézben tartani a folyamatokat, közben a felelősség egy részét tudatosan áttolta a regionális partnerekre és európai szövetségesekre.

Ezzel párhuzamosan a külpolitika fókusza a nagyhatalmi egyensúlyozás lett: Kínával szemben a verseny és elrettentés erősítése, Oroszországgal szemben a kockázatkezelés és a háború lezárásának kimunkálása, Indiával pedig pragmatikus együttműködés és a kínai súly ellensúlyozása volt a fő szempont.

Az összkép egy nagyon is aktív, de alapvetően tranzakcionális vezető szerep formájában mutatkozik meg, ahol a konfliktuskezelés a stratégiai verseny logikájába van beágyazva.

– magyarázta Gálik Zoltán.

A NATO és az Európai Unió jövője

Ahogy azt már említettük, jelentősen átalakult az Egyesült Államok NATO-ban betöltött szerepe. Mark Rutte NATO főtitkár néhány napja a Német Sajtóügynökségnek adott interjújában arról beszélt, hogy jelenleg nincs alternatívája a NATO-nak, továbbá hangsúlyozta, hogy meg kell őrizni az USA szerepét a védelmi szervezetben, amit nem helyettesíthetnek az európai erők.

Gálik Zoltán a helyzetet az alábbi módon értékelte:

Trump nem mondta fel a transzatlanti szövetséget, hanem újrafogalmazta annak feltételeit és hangnemét. Az USA és Európa továbbra is két, egymásra utalt gazdasági és politikai hatalmi központ, csak az együttműködés ma több súrlódással és keményebb alkuval jár. A NATO jövője ebből a szempontból stabilnak látszik, mert az európai biztonság alapvető keretét továbbra is ez a védelmi szövetség jelenti. Trump politikája ugyanakkor rákényszeríti az európai tagállamokat a magasabb szintű költségmegosztásra, védelmi kiadás-emelésre és valós képességépítésre.

A szakértő szerint ez nemcsak pénzről szól, hanem arról, hogy Európa a saját környezetében a keleti elrettentéstől a déli válságkezelésig több műveleti terhet vegyen át. A megújulás egyik valós formája ezért egy erősebb „európai pillér” a NATO-n belül, ahol az USA inkább stratégiai képességeket, elrettentést és parancsnoki hátteret ad, Európa pedig gyorsan bevethető haderőt, és logisztikai támogatást.

Mint hangsúlyozta: az ukrajnai konfliktus csupán felgyorsította a változást, és több tagállamban, például Németországban, Lengyelországban, Franciaországban, és a briteknél is, történelmi léptékű védelmi fordulatot hozott.

Mindez hosszabb távon az USA érdeke is, mert egy erős és megbízható Európa multiplikálja az amerikai globális mozgásteret. Ugyanakkor az EU-USA viszony a NATO-n túl egyre inkább versengő dimenziót is kapott, különösen a vámok, az iparpolitika és a digitális szabályozás terén. A 2010-es évek szabadkereskedelmi „nagy megállapodás” reménye helyett ma inkább egy részleges vámháború és szabályozási konfliktus képe rajzolódott ki. Az ukrajnai konfliktus politikai kezelésében az európai szereplők tudatos háttérbe szorítása pedig azt üzeni, hogy az USA tudatos vezetőszerepre törekszik.

Ettől még az EU jövője nem a gyengülésről szól: a pandémia és az energiaválság kezelésére adott válaszok (újjáépítési programok, közös pénzügyi eszközök, energia-biztonsági koordináció, zöld átállás, digitalizáció) kézzelfoghatóan felgyorsították az integrációt. A védelem területén is látható az elmozdulás, a közös védelmi beszerzési piac, a védelmi ipari kapacitás és a stratégiai autonómia narratívája a gyakorlat felé mozdult. Az EU Ukrajna gazdasági támogatásában és a bővítési folyamatok újjáélesztésében (nyugati balkáni és keleti irányban) szintén olyan szerepet vállal, amely hosszú távon geopolitikai súlyt épít.

„Összességében a megújulás esélye megvan, de nem a régi, automatikus transzatlanti rendszerben kell gondolkozni, hanem egy keményebb, feltételekhez kötöttebb munkamegosztásban: erősebb európai felelősség a NATO-ban, és egy konfliktusosabb, mégis kölcsönösen egymásra utalt EU–USA partnerségben.” – fogalmazott Gálik Zoltán.

Nagyhatalmi verseny: valószínűtlen, hogy Kína lesz a világ ura

„Kína hatalomátvétele reális stratégiai kihívás, de nem úgy, mint egy gyors, egyértelmű tróncsere, hanem inkább mint egy elhúzódó nagyhatalmi átrendeződés.” – válaszolta a szakértő azon kérdésünkre, hogy középtávon fenyegeti-e Kína az USA globális vezető szerepét katonai, gazdasági, technológiai, politikai értelemben.

Az jelen pillanatban tagadhatatlan, hogy az elmúlt évtizedek kínai növekedése és modernizációja történelmi léptékű volt, és ez a technológiai ugrásokban is látványosan megjelenik: elektromos autóipar, chip-ökoszisztéma építése, űrkutatás, valamint a hadiipar és különösen a haditengerészeti, rakétatechonlógiai kapacitások gyors fejlesztése mind a hatalmi ambíciók jelei. A jelek egyértelműek: Kína nem pusztán „részt venni” akar a nemzetközi rendszerben, hanem alakítani is kívánja: a gazdasági és politikai befolyást tudatosan, globális szinten keresi, a Belt and Road-típusú kapcsolatrendszerek ezt az infrastruktúra-, hitel- és piacépítési logikát szolgálják.

Ezzel párhuzamosan egyre nyíltabb a konfliktus az Egyesült Államokkal, és a feszültségek nemcsak a kereskedelmi háborúban, hanem a biztonságpolitikai frontvonalakon is látszanak, például a Dél-kínai-tengeren, illetve a térségi szövetségi hálózatok körül.

– mondja a biztonságpolitikai szakértő.

Kína közben pragmatikus, érdekalapú együttműködéseket épít, köztük Oroszországgal, ami a nyugati szemszögből a rendszerszintű verseny képét erősíti. Mindez alapján Kína képes lehet regionális dominanciára, és globális ügyekben egyre gyakrabban tud alternatív szabályalkotóként fellépni.

A teljes „vezető nagyhatalmi” hatalomátvétel azonban kevésbé tűnik közvetlennek, mert Kínát belső strukturális problémák is fékezik.

A demográfiai trendek, az urbanizáció és a jóléti társadalom felépítésének költségei, valamint a növekedési modell feszültségei, például az ingatlan- és építőipari túlterjeszkedés, amely látványos vállalati bedőlésekhez is vezetett, mind olyan tényezők, amelyek sebezhetővé teszik a rendszert. Kína nagysága miatt már kisebb megingásai is világgazdasági hullámokat keltenek, ami egyszerre erő és kockázat: erő, mert beágyazottsága óriási a világkereskedelembe, kockázat, mert a belső korrekciók globálisan is fájnak.

Ugyanakkor a világkereskedelemben betöltött szerepe megkérdőjelezhetetlen, és az olyan stratégiai területek, mint a ritkaföldfémek, a feldolgozóipari kapacitások és a globális áruforgalom kulcspontjai, tartós geopolitikai súlyt adnak Pekingnek. A szakértő szerint tehát nem arról van szó, hogy Kína „átveszi” a vezetést, hanem egyre inkább megosztja és korlátozza az amerikai vezető szerepet, és egy multipoláris, versengő rend felé tolja a nemzetközi rendszert.

EZ IS ÉRDEKELHET

Örökre vége lehet a filléres kínai termékek korának: már nem sokáig éri meg a Temu-ról rendelni?

Kína gazdasága önpusztító árháborúba fulladt, a gyártók fillérekért árulják termékeiket, miközben a profit és a bérek eltűnnek.

Orosz-ukrán háború

Az orosz–ukrán háború 2014 óta tart, és lassan már évszázados mértékben is az egyik leghosszabb konfliktusnak számít. Lezárása nem egyetlen döntés kérdése, hanem egy rendkívül összetett, több szinten zajló folyamat, ahol a „vége” önmagában is többféle dolgot jelenthet.

„Rövid távon a legreálisabb kimenet sokszor nem a béke, hanem egy tűzszünet és egy de facto demarkációs vonal, amely stabilizálja a frontot, de nem oldja meg a politikai vitákat. A hosszú távú békeszerzés ezzel szemben teljesen más kategória: területi kérdések rendezése, haditechnika visszavonása, esetleges semleges zónák kialakítása, és mindenekelőtt egy olyan garanciarendszer felépítése, amelyet a felek betartanak, a nagyhatalmak pedig garantálják a betartást és retorziókat építenek be.” – magyarázta Gálik Zoltán.

Ennek kidolgozásában az USA és Oroszország mellett Európa is kulcsszereplő. Európa szerepe megkerülhetetlen, mert a biztonsági és gazdasági következmények döntően az európai térben csapódnak le.

Ha egyszer tényleg elhallgatnak a fegyverek, a radikális fordulatok nem azonnal, hanem hullámokban jönnek. Az egyik legnagyobb kérdés Ukrajna katonai jövője: az ukrán haderő modernizációja és nyugati integrálása valószínűleg folytatódik, de ennek formája nem NATO-tagság lesz, inkább kétoldalú biztonsági megállapodások, kiképzési együttműködés, a fegyverzetek szabványosítása, illetve védelmi ipari együttműködés.

Ezzel párhuzamosan az EU-integráció lépései felgyorsulhatnak, de ez sem lesz várhatóan gyors folyamat: a jogharmonizáció, a korrupcióellenes fellépés, a háborús gazdaság átmenete normál gazdasági aktivitásba mind hosszú évek alatt valósíthatók csak meg.

A másik nagy kérdés az újjáépítés, ami önmagában egy hosszú, politikailag és pénzügyileg is óriási program lesz. A szakértő szerint nemcsak az a kérdés, hogy ez milyen forrásokból valósul meg (EU-költségvetés, közös hitelfelvétel, tagállami hozzájárulások, befektetések), és hogy mennyi pénz lesz rá, hanem az is, hogy kik vesznek részt benne ténylegesen. A terhek elosztása, a korrupciós kockázatok és a „ki profitál az újjáépítésből” kérdése komoly vitákat fog gerjeszteni.

A biztonságpolitikai szakértő kiemelte: ott van még Oroszország problémája is. Az, hogy mikor, hogyan és milyen feltételekkel integrálható vissza bármilyen európai biztonsági és gazdasági keretbe, a háború utáni rend egyik kulcskérdése lesz.

Ha ez teljesen elmarad, akkor egy tartósan militarizált, szankciókkal és bizalmatlansággal terhelt „hidegbéke” alakul ki, ami újabb eszkalációs kockázatokat hordoz. Ha viszont lesz visszaintegrálás, annak ára és politikai feltételei rendkívül kemények lesznek, és hosszú időre meghatározzák Európa belső egységét is.

Összességében tehát az a reális kép, hogy a harcok akár még sokáig elhúzódhatnak ciklikus eszkalációkkal, míg a valódi lezárás inkább egy több lépcsős folyamat: előbb fegyvernyugvás, utána egy hosszan épülő biztonsági és gazdasági rendezés, amelyben Európa nem mellékszereplő lesz, hanem a fenntarthatóság egyik fő letéteményese.

EZ IS ÉRDEKELHET

Kiderült a forgatókönyv: súlyos árat fizethet Magyarország, ha Putyin végül megnyeri a háborút

A Magyarországra vonatkozó geopolitikai következmények és a térség biztonsági helyzete szintén alapvetően változhat bármelyik fél győzelmet esetén.

Háború a Közel-Keleten

A gázai háború egy sok évtizedes konfliktus újabb, borzalmas, és különösen destruktív állomása volt. Nem arról van szó, hogy „nincs jó válasz”, hanem arról, hogy a kezelése egyszerre morális, biztonsági és államisági dilemmák csomópontján fut, és ezek közül bármelyiket elhanyagolva szükségszerűen félrecsúszik az helyzet kezelése – értékelte a helyzetet a Corvinus docense.

Mint elmondta, a probléma gyökere részben az, hogy a második világháború óta újra és újra napirenden van a palesztin államiság kérdése, mégsem épült ki olyan politikai keret, amelyik a legitim önrendelkezést össze tudná egyeztetni Izrael tartós biztonsági igényeivel. A mostani háború ráadásul már nem pusztán egy újabb konfliktus, hanem alapvető hatalmi átrendeződést hozott a térségben. Izrael közvetlen katonai beavatkozása és a gázai hadjárat egyik stratégiai következménye az, hogy a Hamász szervezeti és kormányzási kapacitásai belülről erodálódnak, ami rövid távon biztonsági célként értelmezhető, hosszú távon viszont a „mi jön utána” kérdését teszi kíméletlenül sürgetővé.

Ha nincs hiteles, működőképes politikai alternatíva és legitim kormányzási struktúra, a katonai győzelem könnyen stratégiai zsákutcává válik, mert a vákuum újratermeli a radikalizációt.

A másik nagy fordulat Irán gyengülése és a proxy hálózatainak visszaszorulása: ha Teherán mozgástere szűkül, az közvetlenül hat a Hamászra és a Hezbollahra is, és tágabb értelemben a regionális erőegyensúlyra. Ennek a következményeit Szíriában is érzékelni lehet, ahol a háború és a külső szereplők aktivitása új pozíciókat és új függőségi viszonyokat hoz létre. Vagyis a konfliktus kezelése nemcsak izraeli–palesztin kérdés, hanem egy regionális biztonsági architektúra újrarendezése, ahol minden szereplő a saját túlélési és befolyásszerzési logikája szerint mozog.

Ebben a helyzetben az amerikai aktív szerepvállalás alapvetően üdvözlendő, mert az USA nélkül nem nagyon van szereplő, amelyik egyszerre tudna nyomást gyakorolni, garanciákat ajánlani és koordinálni a diplomáciai folyamatot. Ugyanakkor a legnagyobb probléma éppen az, hogy a béketerv végrehajtása és részletei sokszor homályosak: ki kormányozza Gázát, milyen biztonsági mechanizmusok lesznek, milyen ütemben történik a rekonstrukció, és hogyan kapcsolódik mindez a palesztin államiság politikai pályájához.

Az eddigi tapasztalatok alapján a biztonsági logika dominál, miközben az államisági és legitimációs kérdés nem kap konkrét tartalmat. A tartós rendezéshez nem elég a tűzszünet, kell egy olyan politikai útiterv, amelyben a diplomáciai elismerés, a gazdasági talpra állás, az intézményépítés és a területi kérdések kezelése egyetlen koherens csomagban jelenik meg. Ennek hiányában minden „jó válasz” csak részleges: vagy a biztonság marad lyukas, vagy a politikai jövőkép.

„A térség hatalmi átrendeződését össze kell kötni egy hiteles palesztin kormányzási alternatíva felépítésével és olyan garanciarendszerrel, amelyet Izrael és a kulcsszereplők is komolyan vesznek. Ha ez nem történik meg, akkor nem a régi probléma megoldhatatlansága miatt lesz újra és újra háború, hanem azért, mert a kezelése ismét csak tünetet kezelt ok helyett” – magyarázta Gálik Zoltán.

Egyéb globális konfliktusok, világháborús fenyegetettség

Tavalyi elemzésünkben az úgynevezett Total War Indexet hívtuk segítségül, amely különböző indikátorokat figyelembe véve próbálja megbecsülni, mennyire valós egy új világháború kitörésének esélye, és mely országok állnak közel ahhoz, hogy érintettjeivé váljanak egy súlyos geopolitikai konfliktusnak – akár mint kirobbantók, akár mint áldozatok. 

Kérdésünkre Gálik Zoltán is megerősítette: a jelenleg zajló konfliktusok valóban növelik annak az esélyét, hogy máshol is tartós összecsapás alakuljon ki, de nem klasszikus „dominó” módon, hanem egy lazább, opportunista logika mentén.

„A szakértő szerint a hidegháború utáni, amerikai dominanciára és liberális intézményekre támaszkodó rend átmenetben van, ahol autoriter és fél-autoriter hatalmak bátrabban tesztelik a status quót, miközben a liberális demokráciák belső megosztottsága és külső terheltsége is nagyobb.

• A legvalószínűbb, rendszerszintű kockázatot továbbra is Tajvan és a tágabb kelet-ázsiai térség jelenti, mert ott egyszerre van jelen a nagyhatalmi verseny, a katonai modernizáció és a presztízskérdéssé emelt szuverenitás. Ehhez kapcsolódik a Dél-kínai-tenger és a Kína–Japán viszonyrendszer, ahol egy incidens könnyen gyors eszkalációt hozhat, még akkor is, ha senki sem akar „nagy háborút”.
• A Koreai-félsziget szintén krónikus forró pont: itt a nukleáris elrettentés és a politikai provokációk kombinációja miatt a félreértés és a rossz kalkuláció kockázata magas.
• A Közel-Keleten a konfliktusok „áteresztőképessége” nagy, mert sok a nem állami szereplő és a proxy hatás, ezért egy helyi válság könnyen regionális láncban indíthat el új konfiktusokat. Emellett az Iszlám Állam és más dzsihadista hálózatok sporadikus visszaerősödése, valamint Afganisztán instabilitása folyamatos biztonsági nyomást jelent a térségben.
• Latin-Amerikában nemcsak Venezuela belső válsága, hanem a határviták és a migrációs nyomás is hordozhat eszkalációs kockázatot, főleg ha külső szereplők (ld. USA) geopolitikai érdekei meghatározók lesznek.
• Európa közvetlen környezetében a Nyugat-Balkán továbbra is sérülékeny, mert a szuverenitási viták, az etnopolitikai mobilizáció és a nagyhatalmi befolyásolási kísérletek együtt könnyen destabilizálnak. A Kaukázusban és a posztszovjet peremeken is maradnak „befagyott” vagy fél-befagyott konfliktusok, amelyek bármikor kiújulhatnak, ha a felek úgy érzik, hogy a nemzetközi figyelem máshová fordult.
• Afrikában a Száhel-övezet, Szudán és a Horn of Africa több helyen egyszerre mutatja, hogy állami összeomlás, fegyveres csoportok és külső beavatkozások kombinációja tartós háborús zónákat hozhat létre.

A dominó-effektustól tehát nem úgy kell tartani, hogy majd lesz egy háború, amely automatikusan elindítja a következőt, sokkal inkább úgy, hogy a precedens, a büntetlenség érzete, a nagyhatalmak figyelmének megosztása, a fegyverpiacok felpörgése és a gazdasági sokkok egyszerre több szereplőt bátorítanak kockázatvállalásra.

Gazdasági kilátások 2026-ra a geopolitikai bizonytalanság árnyékában

„Látok kedvező kimeneteleket, de ezek ma kevésbé automatikusak, mint a korábbi fellendülési ciklusokban: a világ inkább egy hosszabb átmeneti korszakban van, ahol a növekedés feltételei politikai döntéseken, technológiai adaptáción és energetikai-ellátásbiztonsági alkalmazkodáson múlnak.” – mondta a Corvinus Egyetem docense arra a kérdésre, hogy vajon mekkora esély van egy valódi konjunktúra kezdetére a 2026-os évben. 

Az okokról, hogy miért nem olyan sötét a közhangulat, és miért nem érződik olyan prominensnek a történelemkönyvekben az elmúlt 6-7 év válsága, a szakértő azt mondta:

Rendszerkockázati szinten az EU kifejezetten felkészültebb, mint 2008 előtt volt: azóta kiépült egy jóval fejlettebb gazdasági kormányzási és felügyeleti keret, erősebb a monitoring, vannak preventív és beavatkozási ágak, és a pénzügyi rendszer stabilitásának kezelése is intézményesebb.

Ez azt jelenti, hogy egy újabb pénzügyi sokk valószínűbben kezelhető úgy, hogy ne omoljon rá az egész rendszerre, és ne forduljon át azonnal politikai krízissé. Ugyanakkor ettől még nem lesz gyors növekedés, mert a jelenlegi gondok egy része strukturális: termelékenységi lassulás, beruházási bizonytalanság, geopolitikai kockázatok és az ellátási láncok újrarendezése.

Emellett óriási technológiai átrendeződés zajlik, ahol az Egyesült Államok valóban éllovas, különösen az AI, a digitalizáció, a felhő- és adatgazdaság, illetve egyes kvantum- és félvezető-ökoszisztémák terén, míg Európa inkább követő pozícióban van. Ez nem végzet, de azt jelenti, hogy Európában a növekedési fordulat feltétele a gyorsabb innováció-átvétel, a tőkepiacok mélyítése és az iparpolitika célzottabbá tétele.

Az európai növekedést különösen visszafogja, hogy a korábbi, olcsó orosz energiára és exportvezérelt ipari többletre épülő modell, főleg a német gazdaságban átmeneti korszakba került. Ez az átalakulás magával húzza az európai értékláncokat: drágább energia, nagyobb ellátásbiztonsági igény, párhuzamos zöld átállás és újrafegyverkezés, miközben a versenyképességi nyomás az USA és Kína felől erősödik. A világgazdaság sérülékenysége is magasabb, mert a geopolitikai konfliktusok és a protekcionista reflexek növelik a kiszámíthatatlanságot, és a növekedési prognózisok ezért óvatosak.

A kedvező forgatókönyv számomra az, hogy a technológiai hullám, különösen az AI-alapú termelékenységjavulás, néhány éven belül valódi gazdasági hozamot kezd termelni, és ez átszivárog az iparba, a szolgáltatásokba és a közigazgatásba is. Ehhez az kell, hogy a szabályozás és a versenypolitika ne fojtsa meg az innovációt, de közben kezelje a társadalmi feszültségeket, például a munkaerőpiaci átrendeződést.

Európában egy másik pozitív út az lenne, ha az energiaátmenet és az iparpolitika összeérne: olcsóbb, stabilabb, részben hazai energiaforrások, gyorsabb hálózatfejlesztés, és versenyképes zöld ipari kapacitások. Ha mindehhez társul a pénzügyi stabilitás megőrzése és a túlzott adósságpályák kontrollja, akkor vissza lehet térni egy mérsékelten, de tartósan növekvő pályára. Azaz „nagy ugrás” kevésbé valószínű, de egy fokozatos normalizáció igen. 

Gálik Zoltán összegzése szerint a legfontosabb kérdés az, hogy a technológiai és energetikai átmenetet sikerül-e úgy kezelni, hogy az ne stagnálást, hanem érezhető termelékenységjavulást és fenntarthatóbb növekedést indítson el.