Menekülnek a magyar dolgozók ebből a szektorból: nem lesz, aki gondoskodjon több százezer idősről

Pénzcentrum: Mennyire jellemző ebben a szférában a hazai képzett munkaerő elvándorlása a magánszektorba? Vagy inkább a külföldre vándorlás, pályaelhagyás jellemző?

Dr. Nagy Viktor: Ahogy én látom, a munkaerő elvándorlása egy többirányú jelenség, mely több háttérokra is vezethető vissza. Az egyik legjelentősebb trend most a pályaelhagyás: korábban is rengeteg pályaelhagyó volt, és van jelenleg is a szociális szférában. Úgy látom, főleg a gondozók, illetve a szociális munkások, akik túlterheltek és kiégnek, nem feltétlenül bírják már azt a nagy munkaterhet, ami rájuk hárul. Ehhez jön még hozzá az az alacsony társadalmi presztízs, ami a szakmát övezi, és a kiszámíthatatlan munkakörülmények is pályaelhagyás felé terelik a dolgozókat. Én azt látom, hogy sok esetben, ha a szociális szférában dolgozók váltanak, akkor gyakran a képzettségükkel ellentétes területen vállalnak munkát.

A pályaelhagyás mellett egyre inkább jelen van - főként az idősellátás területén - a közszektorból a magánszektorba áramlás jelensége. Egyre több magánfenntartású idősotthon, nyugdíjasház működik az ország egyre több pontján, melyek profitorientált, és ezért sok tekintetben ésszerűbb gazdálkodást folytató intézmények, ezáltal vonzóbb munkáltatók is. Egyrészt jóval kedvezőbb bért tudnak kínálni, másrészt kevesebb az adminisztratív teher, és gyakran kellemesebb a munkakörnyezet is. Ez nyilván motiválja azokat a gondozókat, ápolókat, akik a váltás mellett döntenek.

A külföldre vándorlás terén azt látom, hogy ugyan nagy sláger volt ez a 2010-es évek körül, ez a trend 2025-ben már némi csökkenést mutat. Lehetőség még mindig van az egészségügy, illetve az idősellátás területén: itt van Ausztria, Németország, illetve Svájc, még mindig a legnépszerűbbek. Egy-egy osztrák idősotthonban akár három-négyszeres bért is lehet keresni a magyar bérkínálathoz képest, nyilván ezzel nem tudja fölvenni a versenyt az itthoni idősellátás.

A hazai magánszektor bérek szempontjából tud versenyezni a külfölddel?

A közszféra fizetése és a magánszektorban ajánlott bérek aránya egy a kettőhöz, előfordul, hogy egy a háromhoz. Ennél külföldön lehet többet is keresni, de már kevésbé vonzó a külföld, mert Magyarországon is több a lehetőség. A bérezés mellett pedig nagy szerepet játszik, hogy ez egy jövőorientált lehetőség. Ami elől menekülnek a dolgozók, az a kiégettség, a túlterheltség és a kiszámíthatatlanság, ami nem ad egy stabil jövőképet.

Ezek szerint akkor pusztán béremeléssel a pályaelhagyás problémája nem fordítható vissza? Mennyiben jelenthet ez érdemi választ ez a szakképzett munkaerőhiányra?

Bár a bér egy nagyon fontos faktor, de nem az egyetlen. Nézzük csak meg azt, hogy az állami intézményekben krónikus munkaerőhiánnyal küzdenek: tehát az olykor extrémitásokba hajló túlórázás, túlóráztatás is jelen van. Természetesen ennek oka, hogy az ellátás biztonsága, illetve az ápolási biztonság fenntartása az elsődleges, akkor is, ha kevés a munkaerő. Viszont gyakran hallani extrém túlóra-elrendelésekről a szaktorban. Amit szintén hallottam már az állami szociális szférában dolgozóktól, hogy nagyon kevés a szakmai előrelépési lehetőség, ez is további demotiváló tényező azokon túl, amiket már említettem, hogy ezen a területen dolgozzanak.

A béremelés mindenképpen szükséges, de belátható, hogy nem feltétlenül elégséges feltétel ahhoz, hogy hosszú távon ez a rendszer fenntartható legyen, legyen elég szakképzett munkaerő a területen.  Meggyőződésem, ha a felsorolt körülmények nem változnak, akkor ez a rendszer ugyanúgy termelni fogja a pályaelhagyókat, mint eddig és a jelenlegi munkaerőhiány kritikussá válhat.

A szakma alacsony presztízsét sem lehet csak béremeléssel javítani? Mire lenne szükség, hogy megbecsüljék, elismerjék a szociális munkát?

Szerintem ez társadalmi edukáció kérdése is. A szociális szektor alapvetően egy láthatatlan szféra: csak olyan kerül vele kapcsolatba az ember, ha önmaga ellátottként vagy egy ellátott hozzátartozójaként találkozik a területtel. Így nincs a figyelem középpontjában ez a munka és ennek fontossága. Nyugat-Európában a médiában sokkal nagyobb figyelmet kap ez a terület: pozitív fényben tüntetve fel a dolgozókat, a köztudatban a társadalmilag is fontos munkák közé emelve a területet. Különböző plakátkampányokkal, akár a nyilvános felületeken megjelenő toborzókampányokkal segítik elő a pozitív képet, ami ennek a szakmának a vonzóvá tételéhez is hozzájárul.

Ez Magyarországon sajnos nem így van: itt csak akkor kerül kapcsolatba a lakosság a szociális szférával, ha valamilyen negatív dolog történik az életében. A médiából is főként negatív hírek jutnak el a lakossághoz, mint az „illegális idősotthonok” ügye, vagy a hajléktalanellátással kapcsolatos problémák a téli időszakban, a fővárosi önkormányzat által fenntartott szociális intézmények forráshiánya, illetve hogy például januártól kapnak-e egyáltalán bért a fővárosi önkormányzat által fenntartott szociális intézmények dolgozói. Ezek a hírek inkább a negatív képet erősítik, a pozitív oldal pedig nem jelenik meg.

Korábbi interjúnkban erre részletesen kitértünk, de ha már a forráshiány szóba került, érdemes itt is beszélni arról, hogy az idősgondozás hazai válságát nem pusztán a forráshiány okozza. Nagy vonalakban mi jelent még problémát a forráshiányon túl?

Igen, ahogy erről beszéltem is korábban, szerintem maga a probléma strukturális és rendszerszintű, sok elemből tevődik össze. Az egyik legnagyobb gond, amit érintettünk is, az a szakképzett munkaerő hiánya. Jelenleg kevés az új belépő és nagyon magas kiégés aránya és pályaelhagyások száma. A másik jelentős probléma magának a gondozási rendszernek szétszabdaltsága: annak ellenére, hogy a szociális szférának - főleg az idősgondozás terén - és az egészségügy területének alapvetően együtt kellene működnie, én inkább az ellenkezőjét látom. A két terület teljes mértékben két különálló rendszerként próbál működni, miközben mindkettőnek az idős ellátottak az alanyai.

Az az idős beteg, aki egyik nap még a krónikus osztályos fekszik bent egy kórházban, másik nap - ha a családnak szerencséje van - már egy szociális intézményben, tartós bentlakásos otthon „lakója”. Az ápolási szükséglete viszont nem változott meg egyik napról a másikra. Problémát továbbá a két intézmény között a dokumentáció továbbadása, továbbítása, a betegápoláshoz szükséges információk átadása. Egy idősotthonban ráadásul személyi szinten összemosódnak a gondozási és egészségügyi kompetenciák, miközben más a képesítés és felelősség.  Mivel egészségügyi személyzet nem áll rendelkezésre az egyes idősellátó intézményekben, így az ilyen kompetenciát igénylő feladatot is gondozók látják el. Miközben hivatalosan ez sehol nem látszik, rengeteg helyen végeznek szakápolást úgy, hogy nem rendelkeznek szakápolási engedéllyel és sokszor kompetenciával se, amire a rendszerek éles szétválasztása kényszeríti az intézményeket. Ezt szintén hatalmas problémának látom.

Ezek mellett pedig nincs ígéret, kilátás arra, hogy ez a helyzet változzon. Miközben a lakosság száma egyre csökken, az idősek aránya egyre nő és az ellátórendszerek terhei folyamatosan nőnek. Mégsincsenek kidolgozott megoldások arra, hogy a rendszer hosszú távon hogyan lesz fenntartható.

Milyen olyan lépésekkel lehetne enyhíteni a hazai gondozási krízist anélkül, hogy ennek anyagi vonzata?

Az a helyzet, hogy egy nagyon elavult és elaggott jogszabályi környezetet próbálunk jelenleg ráhúzni a 2025-ös szociális szolgáltatási rendszer valóságára. Ezt jelzi az is, hogy a törvény még mindig „szociális ellátásról” beszél, ami egy állam által dominált, 70-es évekbeli kifejezés. Eközben már hosszú ideje egy szolgáltatásközpontú rendszerről kellene beszélnünk ellátórendszer helyett. Ez az elavult szemlélet nemcsak a szóhasználatban, hanem a mindennapok működésében is visszaköszön.

Még mindig hatalmas adminisztrációs teher hárul például a szociális intézményekre: sokszor hallom ápolóktól, gondozóktól, illetve egykori intézményvezetőként láttam is, hogy olykor több időt kell tölteniük papírmunkával, mint a közvetlen gondozási tevékenységgel. 2025-ben még mindig papíralapon dokumentálunk, egy abszolút nem átgondolt a dokumentálási rendszerben. Tőlünk nyugatabbra már digitális, mesterséges intelligencia által támogatott rendszereket használnak idősotthonokban, az okosházaknak már réges-rég megjelent az idősotthoni verziója okos idősotthonok formájában. Ettől mi sajnos fényévekre vagyunk. Miközben az ilyen jellegű egyszerűsítés, digitális rendszerek bevezetése jelentősen javítaná az idősgondozásban résztvevőknek a leterheltségét és a szolgáltatás színvonalát.

A képzési rendszeren is lehetne változtatni: gyorsabb és gyakorlatközpontúbb képzésre lenne szükség, mert jelenleg előfordulhat, hogy szociális gondozói képesítést úgy szerezzen meg valaki, hogy idősotthont nem is látott belülről.

Szóba kerültek az „illegális idősotthonok”, erre a témára nyáron irányult nagyobb figyelem, de az nagyjából meg is maradt a hírek szintjén. Mikor beszélhetünk valójában illegális idősotthonokról és mi az, ami így kerül be a köztudatba?

Ez a média felelőssége is, hogy az „illegális idősotthon” kifejezést pontatlanul használják olyan esetekben is, amikor nincs szó illegális működésről. Az idősek otthona kifejezést valójában sok különböző jogi kategóriába tartozó intézmény megnevezésére használják: beszélhetünk tartós bentlakást nyújtó idősek otthonáról, időskorúak gondozóházáról, és nyugdíjasházról is. Viszont ezeknek jogállása eltér, így mindegyikkel szemben eltérő a személy- és tárgyi feltételrendszer is.

Azt szoktam mondani, ha azt akarják vizsgálni, hogy mikor beszélhetünk egy intézmény esetében ténylegesen illegális működésről, akkor azt kell tisztázni: az intézmény valóban szociális szolgáltató-e, szociális működési engedéllyel rendelkezik-e. Ha egy szociális szolgáltatóról van szó, akkor el lehet kérni a működési engedélyét, és meg lehet vizsgálni, hogy teljesíti-e a törvényben meghatározott személy-, illetve tárgyi feltételeket. Viszont Magyarországon nemcsak szociális szolgáltatóként lehet idősellátáshoz kapcsolódó szolgáltatást nyújtani: az úgynevezett nyugdíjasház például egy lakhatási szolgáltatást nyújt időseknek. Itt gondozási szerződés helyett bérleti szerződés van, de ettől nem válik illegálissá, a magyar jogrendszer ismeri az ilyen típusú intézményeket.

Az már egy másik kérdés, hogy a két kategória közötti összemosódások nem feltétlenül tisztázottak jogilag. Hogy ezt a helyzetet érdemes lenne tisztázni, már számos szakember, illetve ombudsman, és más, az idősgondozásban résztvevő szereplő tet javaslatot az évek során a törvényhozóknak. A javaslat szerint a nyugdíjas házaknak a státuszát rendezni kell, felszámolva ezzel az azokban nyújtott ellátást övező szürke zónát. Ez 1993 óta máig nem sikerült. Országos szinten pedig most már körülbelül 100 ilyen jellegű nyugdíjasház működik, akár 50-100 fős ellátotti körrel, tehát mindenképpen ideje, hogy végre ezt a fajta kategóriát is átláthatóan és megfelelő módon szabályozza a jogalkotó.

Előkerült ennek a témának a kapcsán is a média felelőssége. Milyen felelőssége lehet a médiának az idősgondozás területét érintően?

Ez a média sajátja, és nem feltétlenül csak az idősotthonok esetében fordul ez elő, de elsősorban a botránysztorikat kapják fel. A szakértőket is az ilyen témák kapcsán keresik a leggyakrabban, viszont az objektív szakmai kérdések már nem kapnak elég teret a tudósításokban, többnyire az egyedi esetek tálalásakor is hiányzik a kontextus: az illegális idősotthon téma esetében például a jogi szabályozási problémák, a munkaerőhiány, a kevés férőhely, a forrásszegény működés, és így tovább. A média felelőssége lenne, hogy ne csak beszámoljon az esetekről, hanem rá is világítson azokra a rendszerszintű működési hiányosságokra, ami alapján az olvasó és a néző is megértheti a hátterét a történéseknek. Ez árnyalhatná azt a negatív képet, ami a főként csak botrányos esetekről értesülők fejében él.

Címlapkép: Berecz Valter