Sorsfordító esemény történt ezen a napon: egész Európa jövőjét megváltoztatta

A történelem addigi legnagyobb hajóját a brit Cunard Line társaság építtette meg. A csillagászati költségek miatt ehhez állami segítséget is kaptak, de bele kellett egyezniük abba, hogy az óriásgőzöst a kormány szükség esetén lefoglalhassa és katonai célokra használhassa. A 41 ezer tonnás Lusitaniát 1906-ban bocsátották vízre és hamar népszerűvé vált a vastag pénztárcájú előkelőségek körében.

A minden elképzelhető luxussal felszerelt gőzösön volt mahagóniborítású és üvegtetejű társalgó, zeneszoba, villanyvilágítás, XVI. Lajos-stílusú ebédlő, felvonó, kávéház, az első osztályú lakosztályok a versailles-i palotára emlékeztettek. Még a harmadosztályú kabinok is kényelmesek voltak, legalábbis a konkurenciával összehasonlítva. A Lusitania 1909-ben megszerezte az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő utasszállító hajónak járó kék szalagot, de rekordját még abban az évben megdöntötte a szintén brit Mauretania.

Az "úszó palotán" csak egyvalami nem volt: elegendő mentőcsónak, mert az ilyen gőzösöket gyakorlatilag elsüllyeszthetetlennek tartották. A testvérhajó Titanic 1912-ben bekövetkezett katasztrófája után a mentőcsónakok számát megnövelték ugyan, de ezek összecsukható, fából és vászonból készült alkalmatosságok voltak, s mint kiderült, vészhelyzetben nem sok hasznukat lehetett venni.

Az első világháború kitörése után az Admiralitás a szerződésben kikötötteknek érvényt szerezve lefoglalta a Lusitaniát. Az óriásgőzös továbbra is civilekkel a fedélzetén tette meg havonta az utat Liverpool és New York között, de valószínű, hogy titokban lőszert is szállított. Amikor 1915. május 1-jén utolsó, 202. transzatlanti útjára futott ki New Yorkból, fedélzetén 1264 utas, 693 fős személyzet és 3 potyautas, összesen 1960 ember tartózkodott. A német nagykövetség az indulás előtt közleményben figyelmeztette az utasokat, hogy csak saját felelősségükre induljanak útnak, mert a korlátlan tengeralattjáró-háború miatt a hajót az elsüllyesztés veszélye fenyegeti, de ez csak keveseket rettentett el. (Németország 1915 februárjában deklarálta hadizónának a Brit-szigetek körüli vizeket és bejelentette: minden hadi- és kereskedelmi hajót - a semleges zászló alatt közlekedőket is - célpontnak tekintenek és figyelmeztetés nélkül elsüllyesztenek.)

A Lusitania május 7-én ért a háborús övezetnek minősülő ír partok közelébe. A kapitány figyelmeztetést kapott, hogy a közelben német tengeralattjárók ténykedhetnek, és azt ajánlották neki, cikkcakkban folytassa útját és gyorsítson sebességén, de ezt nem tartotta be, mert a dagállyal akart megérkezni Liverpoolba. A közelben ólálkodó német U-20 tengeralattjáró délután egy óra 20 perckor észlelte a Lusitaniát, amelyre a megfelelő pozíciót elérve délután két óra tíz perckor, 700 méteres távolságból egyetlen torpedót lőtt ki. A tengeralattjáró parancsnoka később azt állította, nem azonosította célpontját, csak annyit észlelt, hogy az egy nagy utasszállító hajó.

A torpedó az oldalán találta el a hajót, amelynek kazánháza azonnal víz alá került, néhány másodperccel később egy második robbanás is történt. Az irányíthatatlanná vált hajón megszűnt az energiaellátás és belsejében minden sötétbe burkolózott, a hajófenék részeit elválasztó vízzáró ajtókat nem lehetett bezárni, az SOS-jelzést csak elemes rádióról tudták leadni. A kapitány kiadta az utasítást a hajó elhagyására, de a fedélzeten kitört pánikban a 22 mentőcsónakjából csak nyolcat tudtak leengedni, a többi lánca beragadt vagy megsérült, több mentőcsónak a fedélzetre esett és embereket nyomott agyon. A Lusitania rendkívül gyorsan, 18 perc alatt süllyedt el és 1193 embert vitt magával a hullámsírba, nem sokkal később négy túlélő is meghalt. A part viszonylagos közelségének ellenére a segítség csak órákkal később érkezett meg, addigra sokan kihűltek a jeges vízben. A katasztrófát 763-n élték túl, az áldozatok közül 94 volt gyermek és 128 amerikai állampolgár.

A rejtélyes második robbanás oka ma sem ismert. Egyes vélemények szerint a németek egy második torpedót is kilőttek, ami nem valószínű, mert az U-20 hajónaplójában ez nem szerepel és a robbanás egyébként is a hajó belsejében történt. Egy másik magyarázat szerint a szénraktárban robbanhatott be a széngőz, egy harmadik elmélet szerint a rakományjegyzékben szereplő sajt, vaj és nemesfém helyett illegálisan szállított lőszer és ágyúlövedék robbanhatott fel. A németek arra hivatkoztak, hogy a Lusitania katonai célpontnak számított, mert felfegyverzett kereskedelmi hajóként hadianyagot is vitt magával. Elsüllyesztéséről Amerikában már 1918-ban - propagandacélokat szolgáló - feliratos animációsfilm készült, 2007-ben doku-játékfilmet forgattak róla, a roncsokhoz az 1930-as évek óta tucatnyinál több expedíciót vezettek.

A katasztrófa tovább rontotta az amúgy is feszült német-amerikai viszonyt. Az Egyesült Államok, amely a háború kitörésekor semleges maradt, a közhiedelemmel ellentétben nem a Lusitania elsüllyesztése miatt lépett be a háborúba, de a washingtoni diplomáciai jegyzékek hatására a németek egy időre beszüntették a "korlátlan tengeralattjáró-háborút". Amikor aztán két év múlva a brit tengeri fölény megtörésére törekvő németek újabb amerikai hajókat süllyesztettek el, Washington megszakította a diplomáciai kapcsolatokat, majd 1917. április 6-án hadat üzent Németországnak, eldöntve ezzel a háborút.