Keményet üzent a nyugdíjrendszerről Farkas András, "Nyugdíjguru": elkerülhetetlen a reform, nem söpörhetik tovább a szőnyeg alá a kérdést

Egy népesség nagyságát és kormegoszlását három fő tényező határozza meg: a halálozás, a termékenység és a vándorlás. A halálozási mutatók történelmi léptékben bámulatos javulást mutatnak: ezer évvel ezelőtt egy újszülött mindössze 25 évre számíthatott, száz éve 46-ra, ma pedig egy Magyarországon születő fiú csecsemő várható élettartama 74 év, egy lányé közel 80 év. Az előrejelzések szerint a későbbi nemzedékek akár a 90–100 éves átlagos élettartamot is elérhetik – feltéve, hogy nem következnek be súlyos járványügyi vagy háborús sokkok.

Az életkor örvendetes meghosszabbodása ugyanakkor a termékenység tartós visszaesésével jár együtt. Míg dédszüleink idején nem volt ritka a 10–12 gyermekes család, nagyszüleink korában a 6–8 gyermek, addig ma Magyarországon száz termékeny korú nőre mindössze 131 gyermek jut – minden kormányzati ösztönző eszköz ellenére.

A javuló halandósági mutatók és a csökkenő gyermekvállalási kedv együttesen a népesség rendkívül gyors öregedéséhez vezetnek. A világszintű adatok egyértelműek: a 60 évnél idősebbek száma 1990-ben nem érte el a félmilliárdot, 2025-ben már meghaladta az egymilliárdot. Az ENSZ előrejelzései szerint 2050-re 2,1 milliárd, 2100-ra pedig 3,1 milliárd hatvan év feletti ember él majd a Földön.

EZ IS ÉRDEKELHET

Költséges hobbi a gyerekvállalás: csak a gyerektelen magyarok sarcolása hozhat új nyugdíjrendszert?

Az egész nyugati világban növekvő probléma a demográfiai válság. Hazánkban viszont különösen nagy a baj, hiszen nagy kérdés, meddig bírja el ezt a gazdaság.

Magyarországon a helyzet még kedvezőtlenebb, mivel nincsenek olyan nagy létszámú fiatal korosztályok, amelyek javíthatnák a kormegoszlást. Hazánkban a 65 évnél idősebbek arányát érdemes figyelni: jelenleg nagyjából minden ötödik magyar tartozik ebbe a csoportba, 2030-ban már közel minden negyedik, 2050 után pedig lassan már minden harmadik.

A migrációnak elvileg kiegyensúlyozó szerepe lehetne: a bevándorló, többnyire fiatal munkaerő segíthetne fenntartani a társadalmi újraelosztó rendszereket, köztük a nyugdíjrendszert. Ez a kérdés azonban politikailag rendkívül érzékeny – nemcsak Magyarországon, hanem világszerte. Annyi bizonyosnak látszik, hogy az elöregedő fejlett társadalmak idővel szükségszerűen másként fogják értékelni a bevándorlást, mint napjainkban.

A demográfiai öregedés az európai versenyképesség egyik egyre komolyabb akadályává válik. Egyrészt a nemzetgazdaság jövedelmének évről évre nagyobb hányadát kell a nyugdíj-, egészségügyi és szociális rendszerekre fordítani. Másrészt folyamatosan zsugorodik a fiatal, kreatív, innovációra képes munkaerő létszáma. Ráadásul a baby boomer nemzedékek – Magyarországon különösen az 1952–1956 között született Ratkó-gyerekek – öregedésével véget ért a demográfiai osztalék aranykora, amikor a dolgozók aránya az eltartottakhoz képest még kedvező volt. Ennek helyét mindenhol demográfiai veszteség vette át.

A nyugdíjkiadások a fejlett országokban már ma a GDP közel 11 százalékát emésztik fel. Magyarországon ez az arány egyelőre csak 7,32 százalék, ami azonban a nyugdíjasok folyamatos, relatív elszegényedését tükrözi. Az arány az öregedéssel párhuzamosan tovább fog nőni. Nem véletlen, hogy számos európai kormány a nyugdíjkorhatár emelésével és automatikus korrekciós mechanizmusok bevezetésével próbálja mérsékelni a fenntarthatósági kockázatokat.

Magyarországon egy évtized múlva, 2037-től várhatóan mintegy félmillióval kevesebb fiatal lép be a munkaerőpiacra, miközben jelenleg is több mint félmillió magyar dolgozik tartósan külföldön vagy vándorolt ki. Ez összességében legalább egymillióval kevesebb járulékfizetőt jelent, akiknek körülbelül négyszázezerrel több nyugdíjas ellátását kellene finanszírozniuk – ráadásul legalább a jelenlegi, európai összehasonlításban is szívszorítóan alacsony szinten. A jövő kormányzatai számára a nyugdíjrendszer problémáinak rendezése így már nem halogatható tovább.